önarcképek kora

 https://www.szombat.org/kultura-muveszetek/onarckepek-kora?fbclid=IwAR3L1JCZKdmf8404UN-no9qy8_uAKmcJYnSlGn9jqplWoiVwO812luuGMa8

Szombat

Az önarcképek korában élünk. Talán soha nem láttunk és termeltünk még annyi önarcképet, mint manapság: hiszen a telefonokkal minden eddiginél könnyebben készíthetünk – és rögtön retusálhatunk is – portrékat saját magunkról, és minden eddiginél gyorsabban meg is tudjuk ezeket osztani az ismerőseinkkel.

Turi Tímea

Az ember egy idő után – ezt a felnőttkorra, a harminc év körüli időszaktól szokták számolni – felelős az arcáért. A gyerek és a fiatalkori arc tekintetét az öröklött és tanult hatások alakítják, a meglett felnőttember arcát azonban már a saját gondolatok, érzések, választások szabják olyanra, amilyen. Az viszont újdonság, hogy ma már nem csak az arcunkért, de az arcképünkért is felelősek lehetünk. Ez egyszerre felszabadító és kicsit ijesztő is: egyre inkább magunkat látjuk mindenhol, az arcképeinkkel saját magunk kapuőreivé válunk.

Ezzel párhuzamos, hogy az utóbbi években elhitettük magunkkal, az arc egészét látni nem is olyan fontos, az arc elfedhető. A maszk – mármint nem a színházi, hanem az egészségügyi – megszokható. Az utóbbi időben nekem különös élmény, hogy míg egy kevésbé zsúfolt villamoson is könnyedén és önként felveszem a maszkot, nagy tömegben, ha az a közösség számomra fontos, eszem ágában sincs. A járványügyi védekezések így rámutattak arra az eredendő, sokszor könnyen elfeledhető dologra, hogy az arc láthatósága nem is annyira egészégügyi, mint inkább bizalmi kérdés. Mint a kézfogás: van, akinek kiteszem magam, és van, akinek nem zavar, ha nem.

A művészet története az arcképek története is. A láthatatlan arc kiállítás ebbe a különös történetbe enged betekintést, a szelfi mint lélektani igény történetébe.

„Harmincon túl az arc

elszabadul.

A rossz, a jó kiütközik

javíthatatlanul.”

Székely Magda Az arc című verse is erről szól, ha kifordítva is: hogy az ember egy idő után felelős az arcáért – és az önarcképeket körülbelül ettől az időtől kezdve készítik a festők.

Az önarcképeknek nyilván van egyfajta praktikus haszna is: hiszen egy festő számára éppen ő az a modell, aki mindig kéznél van. Akinek van képe hozzá, hogy ne késsen el a megbeszélt időről. Aki türelemmel tűri, hogy éppen annyi ideig álljon rendelkezésre, amennyi ideig a festőnek szüksége van rá. Egy portré mindig egy viszonyt is ábrázol, egy kapcsolat pillanatképe is, amely a modellt és a portré készítőjét összekapcsolja – az önarckép az önreflexió őrjítően paradox műfaja. Hiszen a tekintet az, ami a leginkább a miénk, a test azon része, mely a legfelismerhetőbben képvisel minket: és ez az, amit sohasem láhatunk.

Vörös Géza: Ablak előtt (Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár)

„Akkor lássalak, amikor a hátam közepét”, ismerjük a mondást, de soha nem mondjuk azt, hogy „akkor lássalak, amikor az arcomat”. Az arc, a tekintet ugyanis maga reflexió, és a reflexió nem figyelheti meg magát, csak lopva, tükörképekből – ezért a legkedvesebb képem a kiállításból Vörös Géza Ablak előtt című, csendéletbe rejtett önarcképe, amely épp e csendéletbe rejtettség miatt a legrealistább és legesendőbb is egyben.

Mert az arckép bár az elkapott pillanat rögzítése, de – mint Örkény novellájában a pöcök –, túlél minket. Ezen az izgalmas utazáson kalauzolnak végig minket ezek a képek, amelyhez jó nézelődést, jó szembesülést kívánok.

Elhangzott a 2B Galéria és a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár közös kiállítása megnyitójaként. 

A kiállításon szereplő művészek: Aba-Novák Vilmos, Anna Margit, Bálint Endre, Bihari Sándor, Bokros Birman Dezső, Csabai Ékes Lajos, Diener Dénes Rudolf, Erdei Viktor, Földes Lenke, Gedő Lipót, Gera Éva, Gombos Lilly, Gráber Margit, Herman Lipót, Kádár Béla, Kaufmann Izidor, Kornitzer Béla, M. Lilien, Abel Pann, Perlmutter Izsák, Perlott Csaba Vilmos, Róna József, Sajó Edit, Scheiber Hugó, Szentgyörgyi István, Tihanyi Lajos, Vörös Géza, Zádor István.

A kiállítás kurátora: Farkas Zsófia

A kiállítás november 23-ig tekinthető meg.