a fb-on hivta fel a figyelmet sz. j. kántor péter versére, az ÉS-ből, még a megjelenés napján, ma meg, az online megjelenéssel egy időben be is linkelte, rögtön ... gyönyörű vers megjegyzéssel ...
elkezdtem olvasni....:
Drága anyám,
öt
hónap telt el azóta, hogy utoljára láttalak, eközben
rendszeresen
jártam és járok át a lakásba, öntözöm a növényeket,
nem
nyúltam semmihez, kivéve a kis díványt a belső szobában,
azt
rögtön levitettem az udvarra, és a helyébe egy üres
szekrény került,
erről jut eszembe, hogy a ruháidat elvitte
Á. meg a lánya,
fekete plasztik zsákokba tettek mindent - nem
volt sok, mégis
kifáradtam, ahogy adogattam nekik a
szoknyákat, blúzokat, pulóvereket,
azt a pár kabátot,
blézert, harisnyát, sálat és sapkát, szó nélkül,
a lánya
a konyhában talált egy fokhagymapréselőt, amit rögtön
nagy
örömmel eltett, aztán a kocsijába raktuk a fekete zsákokat,
és
ők elhajtottak, én meg igyekeztem nem gondolni az egészre.
--- azt hiszem, csak eddig jutottam el az olvasással..és akkor abba kellett hagynom, felirtam a fb-ra, hogy:
igen, valóban, gyönyörű, de olyan fájdalmasan az, hogy még nem is birtam (mertem?) végigolvasni....
hogy lehet valami ennyire személyes és mégis másoknak is szóló, talán épp azért?...hiszen irhattam volna én is anyámnak, irhatná majd a lányom is nekem, és sz j-t is mennyire megérintette, és gondolom, mindenkit, "kit anya szült "
igy olvastam hát tovább:
Egy másik alkalommal pedig feljött T. segíteni,
leszedte
az előszobában azt a szekrények fölötti tákolmányt,
azt a
rudakra erősített, mennyezetig érő szürke vászonfalat,
én
meg kidobáltam a vászon mögötti sok ócskaságot,
voltak
azok a réges-régi kofferek is, titokban reméltem,
találok
bennük valami érdekeset, de semmit, semmit,
kivéve a RICO
kötszerművek mintakészleteit fölös számban,
ezektől mind
megszabadultam, és a bejárati ajtóra gyorsan
felszereltettem
egy hevederzárat, és kész, ennyi. Ja, és három
ingatlanközvetítőn
keresztül árulom a lakást május óta,
de hát a beázott
mennyezet meg a repedések meg a fekete padló,
az emberek
megijednek, viszont a cserépkályha tetszik mindenkinek,
igazad
volt, hogy ragaszkodtál hozzá mindenáron, tényleg
szép,
előbb-utóbb majd csak megveszi valaki, persze nem
mindegy, mennyiért,
és akkor ki kell ürítenem az egész
lakást, felszámolnom mindent,
az olyan lesz, mint egy második
temetés, végleges búcsú.
Nem nyúltam a személyes
dolgaidhoz, a határidőnaplókhoz, a gépelt
kéziratokhoz,
amiket végül is nem volt erőd kidobni,
persze hogy jó lett
volna, ha valamilyen rendet csinálsz magad után,
ha legalább
megritkítod azokat a paksamétákat a halványuló betűkkel,
de
mire észbe kaptál, már túl késő volt, csak összekeverted az
oldalakat,
és végül rám hagytad az egészet, hogy én dobjam
vagy ne dobjam ki,
hagyd csak, mondtam, bízd rám, ne törődj
ezzel, majd elintézem,
de
hogy intézem el? ezt nem firtattuk, jön majd egy vevő,
és
akkor összepakolom a kéziratokat és a határidőnaplókat, és a
többi
nem érdekel, valaki elviszi majd a könyveket, a
bútorokat, azt a tálalót is,
amit még a nagymamától
kaptatok 1939-ben, fiam, nem érdemes
valami jobbat venni, úgyis
jön a háború, mondta, majd aztán vesztek
egy rendeset, de
sose vettetek egy rendeset, meg a könyvszekrényt,
meg a
négy öreg karosszéket, a késeket, villákat, tányérokat,
mindent,
és többé nem megyek fel hozzád, mert a maradék
növényeket is,
azokat is elviszik, egyet én, a többi kettőt
valaki más, akárki,
és egyszer még kimegyek majd az
erkélyre, utoljára,
és kinézek a szemközti házra, és
kinézek a Dunára, a János-hegyi kilátóra,
és eszembe jut,
hogy itt sakkoztunk apámmal gyerekkoromban,
az erkélyrácsra
terített pokróc, a két kempingszék,
eszembe jut, hogy
akkoriban még örökéletű voltam, ahogy ti is,
örökéletű
egy világban, aminek eleje és vége van, tudjuk jól,
és a
két nagymama mint két beszélő etruszk kőszobor,
ha a
mosolyuk átvészelt két világháborút, nyilván sérthetetlenek,
a
berendezéshez tartoztak, mint egy állandó kiállítás
tárgyai,
jóllehet mindig előfordul, hogy valami leesik és
összetörik,
és nem lehet összeragasztani, valahogy így
képzeltem akkoriban,
és mikor aztán bejövök majd az
erkélyről utoljára,
ott állsz majd az oldalamnál, persze
láthatatlanul, mama,
és bólintasz, amikor kivonulunk a régi
falak közül.
Hogy mindez pontosan mikor lesz, azt ma nem tudni
még,
de ha nem most ősszel, akkor valószínűleg a jövő
nyáron,
most ősszel pedig felállítom a bábuimat a
sakktáblán,
és beszédet mondok nekik, elmondom, hogy a
helyzetünk
minden, csak nem rózsás, ezen majd
mosolyognak,
elmondom nekik, hogy a hely, ahol állunk, az egy
gödör,
és a feladatuk kapaszkodni fölfelé, le-föl,
le-föl,
és hogyha esetleg nagyon megsajnálnák magukat
hirtelen,
amin én személy szerint nem csodálkoznék,
sőt,
akkor tekintet nélkül az érveikre, melyek
számosak,
megkérem, hogy sürgősen hagyjanak fel ezzel,
mert
ez nem vezet semmi jóra, és különben is, értsék már meg,
de
hát hol vannak az én bábuim? hol, merre vannak?
miközben
korán sötétedik, és az ég, mint egy viszkető, vörös
seb,
miközben barbárok grasszálnak és egy barbárvilágról
dalolnak,
ahol mindenki barbár, aki nem velük grasszál.
De
nem megyek bele a részletekbe, untatna téged,
persze semmi sem
tart örökké, ahogy másfelől meg
nincs új a nap alatt,
igen-igen, ősz van,
mindenki tudja, mégis muszáj kiáltozni,
muszáj
megindulni, ha csak egy kicsiny lépést is tenni
előre,
nem csak várni, kivárni, amíg el nem érjük a
gödör legalját,
amíg fel nem bukkan végre a megfelelő
vevő a lakásra,
amíg valaki nyájasan asztalhoz nem invitál majd, és a szél
le nem törli arcomról az árvák könnyét. Ősz van.
... és eszembejutott Babits , különös hirmondója erről az ősz van -ról, bár itt csak puritán kijelentés az ottani patetikus hirhozó, felkiáltó mondat... ősz van!...
megint egy különös hirmondó, no lám...
jó lenne verset írni,
de olvasni se rossz....
évek ritmusára, isten versének ritmusára, már a tél puha lépteit is hallva....
mert hogy tényleg: ősz van.
..........................................
A lap internetes változatának frissítése a pénteki megjelenést követő hétfőtől történik.
u.i. ja és még valami, az jutott eszembe még, hogy a költő ott kezdődik, ahol az ember...
hogy attól költő, hogy ember...., hogy érez (meg persze gondolkodik is), és cselekszik...a vers a cselekedete...
aliz2. :: 2011.
okt. 17.
20:35 :: 11
komment
Kategóriák: irodalom, kultúra ::
Címkék: elmelkedes, folyoirat, irodalom, kapcsolatok, vers
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése