Azt hiszem, életem nagy problémái álproblémák voltak. Nem tekintettem rájuk - mert nem is tekinthettem - távlatból, hogy erre rájöjjek, mikor aktuálisak voltak épp.
És azt hiszem, elproblémázgattam mindent, ahelyett hogy feladatoknak tekinthettem volna. Megoldandónak.
Éltem egyik napról a másikra, problémáról problémára.
Arra viszont nagyon emlékszem, amikor egyetemi társnőmnek azt találtam mondani, hogy neki az az egyetlen problémája, hogy tulajdonképpen nincs problémája Megsértettem vele.(Mint ahogy azzal is, hogy sznobnak mondtam)
Nem lehettem valami kellemes egyén, a problémáim közt:) Mintha azt hittem volna, hogy az sokmindenre feljogosit. Pedig nem.
És még valami kései felismerés, mindenkinek sajátmagának kell megoldani az élete kis és nagy kérdéseit, És ebbe az u.n. problémák is beletartoznak.
A lényeg az utolsó bejegyzésben rejlik.
VálaszTörlés(Egyébként pedig az is igaz, hogy az élet csupa megoldandó feladat, azoknak végeláthatatlan láncolata.)
Amikor a végefelé jàr az ember, kikristàlyosodnak a dolgok...
VálaszTörlésVan màr perspektiva, ahogy te is megfogalmaztad.
Azaz előre éppenhogy nincs :)
TörlésAz első bekezdésed részletére céloztam: " Nem tekintettem rájuk - mert nem is tekinthettem - távlatból..." A távlat (perspektiva) már megvan...
TörlésAzt én úgy is gondtam .de tovabb gondoltam.a perspektiva iranyat tekintve.
VálaszTörlésZsófi Bodor
VálaszTörlésNagyon egyetértek, és valóban, sokszor érdemtelenül megbántunk barátokat, és késve jövünk rá!