születésnap előtt

2015. január 10

hajnal, még alvás előtt, de mégiscsak mondhatom máris, hogy „holnap lesz a szülinapom: 72 leszek.” Gondolkodnom kellett rajta, mennyi is, mert máris (legalább) annyinak tartom magam. Legalább egy éve... Mert mindig is annyinak, amennyibe léptem, s nem amennyit betöltöttem. Úgyhogy holnaptól tulajdonképpen már 73-nak! De hát az az egy év ide vagy oda, ekkora számoknál már igazán nem számit! És már azzal se vigasztalhatom magam, amivel próbálkoznak mások, hogy „mindenki annyi, amennyinek érzi magát”.Mert soknak..! Épp ez az...

Sokat éltem.

S keveset értem

(el)

Ez a legnagyobb bajom, növekvő éveimmel, fogyó életemmel...

Közben tavasz lett. Igen, átmeneti, rendkivüli és hamis. Esős, viztócsás, szürke. Kellett nekem télben tavaszt várni, Shelley módra!?  Meggondolatlanság ez, és meg is terhelő szivre, keringésre... És úgyis csak átmeneti. Hazug, hamis, csalóka. Születésnapomra lehet, hogy el is múlik ez az egynapos tavasz. Akkor, 72 éve, 1943-ban nagy tél volt. Fagyos, háborús, öldöklős. Én már elkezdtem születni ilyenkor. De három teljes napig tartott, míg végre elő is jöttem. Vagy a lustaság vagy talán a kinti barátságtalan, rideg és pusztitó világ megsejtése marasztalhatott bent olyan soká. Egyébként úgy tűnik, nálunk nem szokás világra sietni. Unokám se siette el 2012-ben... Lányom se, 1984-ben, csak nála az orvos sietett, és vette határozottan kézbe az időirányitást. Jól tette. 41 éves -nyilni nem akaró- anyánál nem kockáztatott.. (aztán agitált még másik gyerek világrahozatalára, ha már ilyen sikeres lett az első, sőt, az én sikeres példámmal agitált másokat is „kései” szülésre... (akkoriban nem volt még ilyen gyakori!)

Lányom egyébként mindig megkérdezi, a soros szülinapjaimon, hogy milyen érzés ennyi és ennyi évesnek lenni.... Én meg hajlamos vagyok már egyik napot olyannak látni mint a másikat... Lehet, hogy most már – tapintatból - nem fogja megkérdezni? Jó lenne együttünnepelni velük: lányommal, unokámmal, kicsit, ahogy meg is pedzette, de nem szeretem az ünnepléseket, hát még ha rólam szólnának. Az utazásokat meg még annyira se. 

Lidlben vettem magamnak egy jó, puha, meleg plédet. Amibe bele lehet burkolózni, ha már úgyis olyan sokat ücsörgök öreganyósan a fotelben. Illik hozzá, meg hozzám is már. Sokat laviroztam egy élénkebb bordó és egy komorabb-szolidabb acélszürke közt. Persze, végül az utóbbit, az öreges szint választottam. Pedig a másik a szine miatt még melegebb is lett volna. Meg tán viditóbb is. Meg egy derékövet is vettem, ami könnyebb és puhább, mit a receptre kiváltott. De rá van irva, hogy tartósan nem ajánlatos használni. Ezt se. Több órán át,. Márpedig az utazás Budapestre, a leszármazottaimhoz, épphogy több órás lenne. Minimum 4.

Korán le is feküdtem. Elbóbiskoltam. A fotelban, a szürke plédbe burkolózva. Félek a holnaptól. Pedig még csak „készülődöm”.

„Születek meghalni.

Meghalok születni” (Weöres Sándor)

Ki tudja?

Mózes születésnapja és halálnapja (Zajin Adarkor) egybeesett. Azt mondják, ennek nagy jelentősége van.

Jó lenne még nem gondolni ilyenekre.

De – elfáradtam.

És megvisel ez a tavasz a télben.

S én nem tudok (tavaszt) hazudni.