évtizedekkel ezelőtt, még kezdő tanár koromban a József Attiláról elnevezett gimnáziumok talákozóján, azt mondta nekem a pestiek vezető tanára (N.I.), hogy feltétlenül menjek el Firenzébe, mert más emberként fogok onnan hazajönni... (N.I. tekintélye csak nőtt az évekkel a szememben, ö lett az egyik összeállitója az irodalmi tantervünknek is pl, meg amúgy is...) sajnos már évekkel ezelőtt eltávozott, de ez a mondata annyira belémivódott, jól lehet nem értettem egészen, miért is kellene nekem megváltozni, és miért pont Firenzében sikerülhetne ez, és bár azóta se jártam ott... most hogy az Uffizi képtárból pár festményt (önarcképeket) kiállitottak a várban, oda azért egyből felmentem, mint afféle kis Firenzébe, hogy ha részben is, de eleget tudjak tenni ennek a régi jótanácsnak...
(azt nem tudom, hogy megváltoztam-e tőle s ha igen mennyiben, milyen irányban)...de tény, hogy épp ez a kiállítás, a maga interaktivitásával szembesitett is önmagammal...hiszen tanácsolta, hogy csináljunk csak magunkról is önportrét, az épp most elhirhedt divatos selfiet...ami önvizsgálatra amúgy is jó alkalom.
Én újabban egyre keményebbnek látom a vonásaimat, sajnos...de lehet, hogy a kissé torz arányok is teszik a mobillencse közelsége miatt...de mindenesetre próbálok lágyabb lenni... elhatároztam, ... mert nem tetszem igy magamnak (se)...) A festmények elgondolkodtattak... sokat elárulnak festőjükről, azt is, hogy milyen a viszonyuk önmagukhoz..... lehet, hogy az én selfijeimen is csak az tükrözödik, hogy magammal vagyok kritikus ill önkritikus, azaz "kemény" csak (pedig "easy to be hard..." ) ( A más által készitett képeken nem látom ezt... Anyukámnak volt egy meglátása, h mindig leolvasható a fotókon, hogy milyen érzelmekkel viseltetik az illető az iránt aki a fotót csinálta. (egyébként én úgy szeretek fotózni, ha nem veszik észre! minden szempontból ezek a legjobb képeim és a legtöbbet elárulók arról, akit fotózok. Mert őszinte és spontán. (persze nem arról h hogy vélekedik rólam) (unokám meg lassanként nem lehet fotózni, mert elindul mindig a bűvös fényképezőmasina felé h megkaparintsa) (imádja nézni a képeket. magát is)
mikor még fiatalkoromban a bármi lehetsz időszakában voltam, meg kicsit később is, csináltam pár önarcképet (nem fényképezőgéppel, hanem ceruzával...), meg rajzolgattam, amúgy is... pl Portorozsban is a tengerparton, skiccelgettem, ott figyeltem föl egy hölgyre aki komolyan alkotott a tengerparton, nem sokkal később együtt ebédeltünk, kiderült, hogy a férje Rónai Mihály András és nagybátyám ismerik egymást még régről, a Japán kávéházból, igy megszólitotta, felismervén... (irt is erről egy szép cikket Nyári emlék cimmel a karácsonyi Tükör folyóiratba..."melengetni" (abban megemlit engem is, mit a kedves kis makói tanárőt, Gonda bátyjának árváját, akit a nagybátyjáék kicsit megnyaraltattak a vakációban a tengerparton)... Nos most, tt a Galériában láttam képeket a feleségétől, Gábor Marianntól! Jól esett (közben felidézni tengerparti valós bár légies alakját is)
ezt meg én firkantottam Portorozban magamról (anno 1964) Ugyebár nyoma sincs semmi keménységnek. vagy mégis?
(azt nem tudom, hogy megváltoztam-e tőle s ha igen mennyiben, milyen irányban)...de tény, hogy épp ez a kiállítás, a maga interaktivitásával szembesitett is önmagammal...hiszen tanácsolta, hogy csináljunk csak magunkról is önportrét, az épp most elhirhedt divatos selfiet...ami önvizsgálatra amúgy is jó alkalom.
Én újabban egyre keményebbnek látom a vonásaimat, sajnos...de lehet, hogy a kissé torz arányok is teszik a mobillencse közelsége miatt...de mindenesetre próbálok lágyabb lenni... elhatároztam, ... mert nem tetszem igy magamnak (se)...) A festmények elgondolkodtattak... sokat elárulnak festőjükről, azt is, hogy milyen a viszonyuk önmagukhoz..... lehet, hogy az én selfijeimen is csak az tükrözödik, hogy magammal vagyok kritikus ill önkritikus, azaz "kemény" csak (pedig "easy to be hard..." ) ( A más által készitett képeken nem látom ezt... Anyukámnak volt egy meglátása, h mindig leolvasható a fotókon, hogy milyen érzelmekkel viseltetik az illető az iránt aki a fotót csinálta. (egyébként én úgy szeretek fotózni, ha nem veszik észre! minden szempontból ezek a legjobb képeim és a legtöbbet elárulók arról, akit fotózok. Mert őszinte és spontán. (persze nem arról h hogy vélekedik rólam) (unokám meg lassanként nem lehet fotózni, mert elindul mindig a bűvös fényképezőmasina felé h megkaparintsa) (imádja nézni a képeket. magát is)
mikor még fiatalkoromban a bármi lehetsz időszakában voltam, meg kicsit később is, csináltam pár önarcképet (nem fényképezőgéppel, hanem ceruzával...), meg rajzolgattam, amúgy is... pl Portorozsban is a tengerparton, skiccelgettem, ott figyeltem föl egy hölgyre aki komolyan alkotott a tengerparton, nem sokkal később együtt ebédeltünk, kiderült, hogy a férje Rónai Mihály András és nagybátyám ismerik egymást még régről, a Japán kávéházból, igy megszólitotta, felismervén... (irt is erről egy szép cikket Nyári emlék cimmel a karácsonyi Tükör folyóiratba..."melengetni" (abban megemlit engem is, mit a kedves kis makói tanárőt, Gonda bátyjának árváját, akit a nagybátyjáék kicsit megnyaraltattak a vakációban a tengerparton)... Nos most, tt a Galériában láttam képeket a feleségétől, Gábor Marianntól! Jól esett (közben felidézni tengerparti valós bár légies alakját is)
ezt meg én firkantottam Portorozban magamról (anno 1964) Ugyebár nyoma sincs semmi keménységnek. vagy mégis?
most olvasom: http://valasz.hu/kronika/elhunyt-gabor-marianne-a-betiltott-102451
VálaszTörlés