cserhalmi karmikus? botja

 előre is elnézést, nem akarok senkit se megbántani, nem csak a megbántottakat védeni, hanem a megbántót sem.  támadni..!

csupán mindkét irányba sajnálatom kifejezni...

...évtizedekkel ezelőtt emlékszem, nagy vihart kavart Cserhalmi -akkor még ifjú sőt pályakezdő- színészünk kijelentése, mely azóta elhíresült: a "lefúrt lábú színészet"* kárhoztatása, ami nem is személyekre vonatkozott, de úgy hallottam, hogy Kálmán György - az én imádott szinészem - nagyon a lelkére vette...

(láttam a Faustot Cserhalmival (most tudtam meg, hogy épp a megbetegedett Kálmánt helyettesitette,- a Nemzetiben, hát rémes volt, bár mozgott benne épp eleget, csak a gondolatok nem kellően. Meg is bukott.. Kálmán gratulált is neki s tán a bukást is megköszönte - helyette?)

Mindegy - Kálmán  idő előtt abbahagyta a szinészetet, "lefúrt" lábaival, száguldó szellemiségével..

Cserhalmi pályája pedig felivelt..

mignem ő is beteg lett...

mostanában bottal közlekedik

szivszoritó volt, hogy a Mága újévi koncerten (tegnap láttam felvételét),  a botja mennyire akadályozta a mozgásban (mondjuk Molnár Piroskának is volt...de ő azért zavartalanul játszik - botostul)

Az én gyarlóságom? hogy mindig, ha meglátom Cserhalmit a botjával, a "lefúrt lábakra" gondolok...s a karmára

*"Cserhalmi György úgy lett színész annak idején, hogy saját bevallása szerint nem szerette nézni a színházi előadásokat a hatvanas-hetvenes években. És hogy miért nem? „Minden le volt vasmacskázva. Álltak a színészek szinte mozdulatlanul, szemben a nézőkkel… Rettenetes volt. Én a sportból érkeztem ebbe a világba, több dimenzióhoz voltam szokva. Mellesleg a színpadon is illett volna lennie háromnak. Elhatároztam, hogy ezen változtatok. Sokan nem kedveltek érte – mondta a színész a Fideliónak.  – Volt például egy ominózus mondatom 1975-ben a televízióban: ’Én nem tehetek róla, hogy Magyarországon a lefúrt lábú színészet a divat.’ 

egy hasonlat

 fájdalmasan szép

mint egy Chopin dallam

s benne rezeg

a kimondhatatlan...

éttermek szombat délben

 bezárt a Kelemen-ház (oda szoktam volt általában  szombaton menni ebédelni, mivel menza nincs)

nem is akartam most menni sehova, csak itthon valamit enni, de a patikába ugyis mennem kellett és akkor már gondoltam, beugrok a közeli  Gloriusba

a recepció felől, ahol még csak-csak voltak  , de az egész étterem üres volt, sehol egy vendég, de  sehol egy alkalmazott (pl pincér) se!!!!

leültem, vártam, vártam...

még nem volt dél mikor jöttem, de jócskán elmúlt, mikor gondoltam egyet és kiléptem...

át a szemközti Roccoba

az viszont tömve volt, ugyan láttam egy üres asztalt , de azt is foglaltként

mondták  hét végén mindig ez van, s azt értsd már péntekre,,,

hát igy jobb hiján bementem a szomszédos török étterembe

ami általában üres, de most többen is voltak, s csak jöttek, jöttek...

kértem egy kis adagot 

ekkora volt:

jutott is, maradt is! :)

a kávém meg kedvenc Gyöngyömben ittam meg :)

műzliklub

 annyian vagyunk,hogy már át is költöztünk a nagy terembe

én oldalt ülök, messze, külön

nem érzem teljesen jól magam a közegben (csupa olyan dologról beszéltek ami nem érint

de lehet hogy mégis maradok

annál inkább mert bedobtam én is egy új témát következő alkalomra

méghozzá a szédülést (mi okai lehetnek, mitől múlik el h I, majd jön újra elő - sajnos)

akkor csak illeni fog elmennem... ha lesz még két érdektelenebb téma is (vastagbélgyulladás, szemölcs)

nem foroghat kötöttem a világ, pláne ha nem is szédülök.. mostanában pl :)

már és még

 Már nem...

Már ... sem

DE még...

Mert nem elég..
Sosem elég!

Beszélgetés Petriről

„A feltolakodó undor

 okán”

 – DIA-beszélgetés 

Petri György 

tekintetéről

Teltházzal találkozhattak azok, akik ellátogattak január 25-én 

a Petőfi Irodalmi Múzeum

 Vörös Termébe. 

Turi Tímea költővel és Forgách András íróval Radics Péter, 

a Digitális Akadémia vezetője beszélgetett, 

aki a betegség miatt távol maradt Bazsányi Sándort 

helyettesítette.

 Szó volt Petri György paradox lokálpatriotizmusáról, 

a tárgyias és alanyi költészetről, valamint a Petri-kultusz

 (vagy inkább -mítosz) kortárs helyzetéről is.

Forgách András már az est elején nyílttá tette különleges helyzetét,

 hiszen esetében a költő egykori közeli barátjáról beszélhetünk, 

aki nem csak a Petri-életművet ismeri jól, hanem 

a versek mögött megbújó személyiséget is. 

Így – érthető módon – Forgách nem átallott 

(több vers fejből szavalása mellett)

 a beszélgetés több pontján be-bedobni valami érdekes, 

Petrit jól karakterizáló anekdotát is. 

Így került szóba Petri részben önellentmondásos lokálpatriotizmusa is. 

Mert bár a költő élete folyamán 50-től 500-ig terjedő helyen lakott

 hosszabb-rövidebb ideig, mindig budapestinek, 

sőt, azon belül is kifejezetten vízivárosinak érezte magát.

 Olyannyira, hogy ha tehette, ki sem mozdult

 a városrész bejáratott vendéglátóipari egységeiből, 

például az általa legendássá vált Hattyúból. 

Radics Péter szerint e tekintetben a költő leginkább 

Mándy Ivánnal rokonítható, 

aki kis túlzással végig 

a Teleki és a Köztársaság tér írója maradt. 

Forgách szerint ez az attitűd külföldi tartózkodásaira is elkísérte. 

Részben ennek is köszönhető – nyilván azon túl, 

hogy a líra sosem egy exportágazat –, hogy nem tudott igazán befutni 

Németországban, hiába került ki Nyugat-Berlinbe ösztöndíjjal sokakhoz,

például Esterházy Péterhez vagy Nádas Péterhez hasonlóan. 

Az ilyen ösztöndíjak ugyanis elsősorban nyugati kapcsolatépítésre voltak jók 

– ami, mondani sem kell, a létező szocializmus éveiben 

hatalmas lehetőséget jelentett. Nos, Petri – Mészöly Miklóshoz hasonlóan – 

nemigen tudott élni vele. 

Ki-kiújuló mizantrópiája miatt jórészt semmilyen meghívásra nem ment el; 

inkább az elsőként kiválasztott kocsmában töltötte el a kint tartózkodás 

drága idejét. Hasonlóképp járt el Párizsban is, 

ahol az anonimitás áldásaként kifejezetten élvezte,

 hogy lecsúszott figurának nézik. 

A fentihez hasonló paradox viszonyulások egész életét jellemezték.

 Az 1996-os Kossuth-díjba például Forgách szerint egyenesen belebetegedett. 

Az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád talán előre látva ezt, 

suttogta bele a díj átadásakor a költő fülébe, 

hogy „Gyurikám, jól fog neked állni ez a kis smukk”. 

Ennek ellenére Petri a díj átvétele után szabályos depresszióba esett, 

mondván, „mit csináljon ő most egy Kossuth-díjas költőként?” 

De úgy, hogy közben nagyon is büszke volt a díjára. 

„Hiába: a művészek két lábon járó oximoronok” – 

összegezte a tényállást Forgách.

 A beszélgetés a Petri-kultusz kérdésével folytatódott. 

Turi Tímea szerint létezik egyfajta Petri-kultusz vagy inkább Petri-mítosz, 

Petri-legendárium, de ez önmagában nem káros jelenség, 

hiszen a kultuszképzés szerves és mindennapi eleme 

az irodalmi emlékezetnek. 

A művekből egy életmű alakulása során folyamatosan rajzolódik ki 

 

egy arcél, majd ez az arcél él tovább a kulturális emlékezetben – 

így téve maradandóvá az alkotásokat. 

Petri életműve szerinte mára egyértelműen klasszikussá vált, 

amit a Magvetőnél azzal is igyekeztek hangsúlyozni –

 s ezzel mintegy maguk is kanonizálni –,

 hogy a például a Radnóti Miklós-összkiadásnak kijáró elegáns, 

fekete, vertikális feliratú borítóval adták ki a Petri-életművet. 

Az irodalmi emlékezetben élő ezen Petri-képnek meghatározó eleme

 a költő alkoholizmusa. Ennek kapcsán Forgách 

arra figyelmeztetett, hogy Petri alkoholizmusa nem önmagában áll, 

hanem egyrészt egy hosszú magyar hagyományba illeszkedik –

 amely legkorábban is Ady Magyar Pimodánjától 

Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című művéig ível –, 

másrészt az írók-költők alkoholizmusa mindig egyfajta 

politikai dacreakció is, amellyel a rezsim élhetetlenségét hirdetik. 

Petri már fent említett paradox jellegét tükrözi az „alanyisághoz” 

és a „tárgyiassághoz” való viszonya is. 

Hiszen a köztudatban elsősorban az egyik Utolsó Nagy Alanyi Költőként él,

 akinek költészetét – annak minden, a magyar líratörténet posztmodern fordulatát

 jellemző nyelv- és szubjektumkritikai vonatkozása ellenére – 

Radnóti Sándor elhíresült írásában „megmenthetetlenül személyesnek” nevezte. 

Mégis – mint arra Turi Tímea emlékeztetett –

 Petriben végig volt egy olyan vágy, hogy elfogulatlanul,

 a maguk objektív valóságában lássa a dolgokat. 

Witold Gombrowicz kifejezésével élve: 

nem volt rá jellemző a költészet valóságot megszépítő struccpolitikája.

 Ahogy azt a Turi által idézett versben vallotta a költő:

 „Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.”

Természetesen Petri politikai költészete is szóba került. 

Forgách András, tartva magát egykori esszéje

 (Petri György, a szemlélődő költő) állításához, 

Petrit – ellentétben az általános vélekedéssel – 

elsősorban nem politikai, hanem kontemplatív költőnek tartja.

 Mint kifejtette, Petrire szerinte 

az ‘56-os forradalmat nyíltan tematizálni merő versei miatt ragadt rá 

a „politikai költő” címkéje. 

Sőt, mint azt egy igen mulatságos anekdotával illusztrálta is, 

Petri istenigazából regényíró volt: 

Forgách egyszer meglátogatta a költőt a lakásán, 

ahol a felesége azzal fogadta, hogy Gyuri napok óta depressziós; 

ennek demonstrálásaként pedig a költőre mutatott, 

aki kisgatyában ült a matracon, 

és áhítattal vegyes sóvárgással tekintett fel 

a könyvespolcon terpeszkedő 

Bevezetés a szépirodalomba és Emlékiratok könyve című 

igencsak vaskos prózakötetekre.

 „Regényíró agya volt, mert nagyon jól átlátta az idő problémáját, 

csak nem volt meg hozzá a türelme” – mondta ki a verdiktet Forgách András. 

Később Turi Tímea – még Petri politikai költészetéhez kapcsolódóan – ,

hozzátette, hogy egy vers poétikai erejét az is megadhatja, 

ha úgy beszél, ahogy más nem mer, de szeretne. 

Petri György költészetére éppen azért tudott ráragadni ez a jelző, 

mert ebben volt nagyon jó. 

A kortárs politikai költészettel – 

amiről úgy nyilatkozott, hogy „nincs, de igény lenne rá” – 

részben épp az a baj, hogy elviekben mindent le lehet írni, 

legalábbis nincs olyan nyílt, szamizdatba kényszerítő cenzúra,

 mint a Kádár-rendszerben.

 Így önmagában a kimondásnak nem is lehet már akkora tétje,

 mint Petri idején – a rendszerváltás kihúzta a politikai líra alól

 (s így Petri alól is) a szőnyeget;

 de Turi nem temetné még ettől a politikai érdekeltségű költészetet: 

szerinte most egyszerűen egy más szőnyegen állunk. 

Ma is működő, pozitív példaként említette Erdős Virág verseit,

 aki többek között azzal tud releváns politikai gesztust tenni,

 hogy nyíltan tematizálja szövegeiben 

a („civil”) futár- és a („művészi”) költőlét diszkrepanciáit. 

Turi szerint a politikai költészet és Petri György jelentőségét 

épp a kortárs politikai kondíciók adják meg, 

melyek miatt – ellentétben Károlyi Csaba 

nagy vitát kiváltó 2008-as esszéjével, 

,melyben Petri renoméjának süllyedését regisztrálta – 

megerősödik a Petri-életmű relevanciája. 

Egy olyan életműé, mely arra késztet, 

hogy egy új, a jelen problematikáján áttükröztetett 

viszonyt építsünk fel ezzel a hagyománnyal. 

Hiszen, ahogy Turi Tímea fogalmazott:

 „egy korszakban vagyunk újra. És újrakezdődött a történelem.”

a megnyugvás felé

 ahogy telnek az évek, különösen mostanában - legyünk ne pesszimisták csak realisták: a vége felé

tényleg kezdenek kikerekedni, lekerekedni a dolgok, mik azelőtt élesek voltak,  vagy összebékitheteltenül ellentétesek...

lehet hogy végül is én is kisimulok ( no nem a ráncaim, azok csak élesednek) egy fajta nyugalomba, megnyugvásba, ehhez persze hozzájárulnak jelentősen ha nem meghatározóan az utódaim

jó volt látni, ma lányomat pl zongorázni (újra!), (bár hallani nem hallottam a zoom hibájából :( unokámat meg , csibászes hajával, amit oldalra fésül már, kiskamaszosan, társaival  áldást fogadni---

belőlem vannak, de rajtam kivül már... s ez inkább jó mint rossz....

(a mór megtette kötelességét, lassan már mehet...)