"éltem- és ebbe más is belehalt már"
végül is az ember teljesen elgyengülhet
ezt hivják végelgyengülésnek, amit fiatal koromban persze tagadtam
azt hittem, hogy mindenki valami konkrét betegségbe vagy balesetbe hal bele
pedig már József Attila is megirta (ugyan mit nem?!) .
hogy mennyire lehet belehalni csupán az életbe
s akár már fiatalon is
kibicikliztem délután a Marosparti erdőnkbe, ahol a majális van, ha épp nincs kint a medréből a folyó. Most épp nem volt, egész nap dideregtem a lakásban, talán a vasalás, meg a főzés melege enyhített valamit helyzetemen, úgy hogy mivel láttam, kint hétágra süt a Nap, meg Kovács Katit is csak meg kellene már egyszer nézni-hallgatni élőben, meg mégis csak május 1 lenne, valaha, pláne mikor még a fő utcán laktunk, volt is egész nap felfordulás, hajcihő, be-betértek hozzánk vagy felvonulást nézni, vagy az erdőből jövet fáradtan, most fura ez a nagy csönd, lányom is csöndben cikkeket ír, interjút a fejhallgatójával a fülén a magnójáról, őt hiába csalogatnám, lapzártára hivatkozva nem jön, én viszont igen. A töltéshez közeledve már élénkül a forgalom, később, lefelé, már az autók alkotta dugókban nem igen tudok a biciklimen maradni, de nem számít, hiába vagyunk sokan, a levegő egyből tágasság érzést ad, igen ez a jólismert Marosparti friss levegő. A nagy fák és a folyó közt. Ez változatlan. Mint mikor gyerekkoromtól jártam le a strandra... az úton a majális helyszíne, a színpad felé közeledve, hallom is már Kovács Kati hangját, "vidáman, frissen" : "How do you do, lala..." majd látom is oldalról, milyen lelkesen énekel, zeng az erdő a dalaitól (no ehhez a később megdicsért profi szinpadi berendezés is hozzájárul, gondolom nem is play back-el, bár amikor egy angolnyelvű számot konferál be, külön kiemeli, hogy élőben (se nem egri, se nem makói angolsággal) fogja énekelni, zenei alapra. Amúgy meg "élő" zenészekkel van itt. És nem is olyan a hangja mint régen. Csak a vidámsága, töretlen, meg az hogy szeret énekelni (nem tud - mondja, persze, azért nem akarná, hogy komolyan vegyük.) Valaki papíron odaadja , milyen dalokat kérnek, kivánságra két szám következik, ami épp az én két kedvenc számom is: A régi ház, és az Úgy szeretném meghálálni - mind a kettő anya-dal, és mindig az én anyumra gondoltam-gondolok, amikor hallom, különös, hogy közben mintha eleredne az eső, de csak úgy mint a harmat, és a második szám vége felé el is áll.... (volt már ilyen emlékem, akkor is könnyezett az ég is, pár percre...) Kovács Kati valószínű nem akar ilyen szomorú búcsút venni, gyerkőcöket hív a színpadra, egy diszkószám táncos-ugráló kisérőiként, közben arra utal, hogy hát gyereknap lenne, vagy mi... hát nem egészen, javitják ki, s mondatja is egy gyerkőccel a mikrofonba, hogy akkor mi is van: - mind a kettő anya-dal, és mindig az én anyumra gondoltam-gondolok, amikor hallom, különös, hogy egy diszkószám táncos-ugráló kisérőiként, közben arra utal, hogy hát gyereknap lenne, vagy mi... hát nem egészen, javitják ki, s mondatja is egy gyerkőccel a mikrofonba, hogy akkor mi is van: ma-já-lis! "Itt van május elseje..." -idézi a régi szlogent és dalt a kisfiúnak: "zengjen a dalunk pajtás", majd kiszól nekünk: ezek a gyerekek már azt se tudják, mi az , hogy "pajtás"!, meg hogy május 1 a munka ünnepe lenne, eredetileg. S még szabadkozik, hogy ha 10 év múlva visszanézik magukat, majd mondják, miket beszélt az a néni össze-vissza!... És még mindig dalol, nem tudja befejezni, igen, zengjen az a dal, most az Édes kisfiam... sírnod sose kell, élsz majd boldogan, boldog leszeeel, édes kisfiam..."....
aliz2. :: 2008. máj. 1. 22:17 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: termeszet, unne
Mendelsohn hegedűversenye
kissé lassú a tempó (szokatlanul a mai világban) szép, kidolgozott...
direkt megvárom, ki játszta
be is mondják: Igor Ojsztrah 90. születésnapja alkalmából hangzott el! köszöntéséül...
hihetetlen, ő mindig fiatal volt (apaja David Ojsztrah árnyékában)..s most már 90 ő is!
eszembe jut, mikor fiatal tanárként, fiatalnak láthattam őt Moszkvában a hangversenyterem szinpadán, egy Sosztakovics ősbemutató alkalmával. (magát Sosztakovicsot is, hiszen ugyanabban a sorban ült mint én,... mögötte karmester-fia állt) a tapsorkánban... ünnepelt a közönség.. majdnem véletlen csöppentem oda..
boldog, megboldogult ifjúkorom.
korunk...
egyszer egy évben mindig lebiciklizek a Maros-partra - ahova pedig boldog(ult) gyerek- és ifjúkoromban -koranyártól koraőszig- rendszeresen; mostanában csak a május 1-i Maros parti programok késztetnek rá, de nem is elsősorban a programjaikkal - az csak ürügy... éppenhogy a boldog, elmúlt ifjúság nyomát keresem, a Maros állandóságában - mert hogy az hiába folyik és változik, azért olyan biztosan , most is, ugyanott van, mint akkor..., a fáikkal...
akkoriban persze nem errefelé voltak a majálisok, hanem a híd túlsó oldalán, a strand a strandé volt, nem is volt ennyi hétvégi ház sem a környékén, most a szabadtéri színpadról harsogó operett- és magyarnóta hangokon, és sétáló emberáradaton, ringlispilleken és mindenféle giccset és használati cikket áruló vásárosokon kell magam áttörni a Marosig. De semmi nem tud megállítani. A múltam keresem, miközben tudom, az már nincs sehol, legfeljebb a tanúja, a Maros, és ekkor mintha felém jönne a múltam, régi, Makóról elszármazó ismerősök jönnek felém, egyikőjük csak pár hónapja ment fel Pestre, öccse, jópár éve, de előbukkan közülük, barátságos, széles mosolyával valaki, a régmúltamból, félévszázadnyi távolságból, ő fiatalabb pár évvel nálam, de már teljesen ősz a haja, szakálla..., élénk mosolya viszont ugyanaz , és a kétszer is feltett "hogy vagy?" kérdésére, csak utólag jut eszembe az egyetlen jó válasz:"jobban, mint ahogy kinézek"! De ahogy belépek a strand területre és előttem a Maros, a régi érzések lepnek meg, igen ez itt az én Marosom, a régi és a mostani énemé is - tehát vegyük úgy, hogy nem is telt el
annyi év...
és lehet, hogy nem is voltam én akkoriban annyira "boldog", mint most gondolom (vagy legalábbis nem vettem észre), és az is lehet, hogy most is boldog vagyok, hiszen: (még) itt vagyok s itt van "ő"; mondhatnám: egyek vagyunk (József Attila is valami hasonlót érezhetett itt, "megfáradt emberként" amikor ezt írta: "a nyugodt Marosra s homlokomra kiülnek a csillagok"?De most a Nap süt! szerencsére (a Nap is itt máshogy! simogatóbban, tisztábban, melengetőbben).... fényeivel van tele minden, (én is megtelek vele):
(lehet "hazaszeretetet" érezni egy folyó iránt?)
aliz2. :: 2009. máj. 1. 22:38 :: 6 komment :: Címkék: emlekek, epizod, MAKO, termeszet
egyik fa már kizöldült
másik olyan
mintha
kiszáradt volna
zöld lesz az is
nemsokára
aztán megsárgulnak
vajon melyik előbb
de ez a május 1....ami itt van, és nem köszönti énekszó és tánc... csak a fülemben a régi dal, csinnaddattrásan, a valóságból, meg egy csomó dokumentumízű filmből...
emlékszem, milyen szomorúsággal vettem tudomásul másodikos vagy harmadikos kisiskolás koromban, hogy nem vehetek részt a többiekkel a felvonuláson, mert kanyarós lettem. Micsoda pech! Anyu a piros kis gyerekpaplanomba bugyolálva oda ültetett az ablak elé - az északi fekvésű utcai szobában (a "szalonban" - amit alig használtunk, szemben a másik egykori gyerekszobával, ami udvari volt és déli fekvésű.) Nos , az ablakból néztem szomorúan a többieket - nem is tudom integettem-e nekik... Nagyon sajnáltam magam.
Később azért sajnálkoztam, s ez hosszabb ideig tartott, mert fel kellett vonulnom.
Diákként is, s főleg tanárként. Általában tanárként minden "kötelező" jóval elviselhetetlenebbnek tűnt, mint diákként....
Aztán anyaként már előre azon izgultam , mikor óvodásként kérdezte a kislányom, hogy mi az, hogy "kisdobos" és van-e "nagydobos" is akkor? - hogy majd ha ő az lesz, neki is -akármilyen időben majd egy szál ünnepi fehér blúzban, (meg sötét szoknyában) kell kivonulni az iskolával? Mit fogok én izgulni azon, hogy nehogy megfázzon...
Nos mire erre sor került volna, "rendszerváltás" lett - eltöröltek kisdobot , nagydobot stb-t. S bár az volt az érzésem, hogy lányom is szívesen vonulna fel, mint én annak idején - ó, igen, akár egy szál blúzban is, szélviharban is.... erre már nem adódott lehetőség.
Most kéne még ünnepeli e napon a 3 évvel ezelőtti EU csatlakozásunkat is.
De valahogy nem érzek én itt ünnepet. Pedig már 4. napja felfüggesztették a hétköznapokat - ezen a hosszú hétvégén.
Hát így éltünk, élünk mi Hunniában....
aliz2. :: 2007. máj. 1. 17:56 :: még nincsenek kommentek ::
Címkék: emlekezes
