régiek

a kaput a bácsi fényképezte, félkézzel tartva digitális gépét, a másikban bevásárló nylontasak volt,

megálltam nem akarván megzavarni, megvártam amíg lefotózza a kaput - már csak szolidaritásból is -, az én kezemben is ott díszelgett a fényképezőgépem,  az imént csináltam vele egy pár felvételt a Radnóti színház előtti Radnóti szoborról...

le lehetne fényképezni a bácsit  is , ha nem lennének személyiségi jogok, annyira nemes volt a profilja, az egész megjelenése, és ez a digitális gép a kezében, miközben egy régi kaput fotóz

meg is köszönte az előzékenységemet, magyarázta, hogy azért fotózza a kaput, mert ezt még nem festették le, nem értettem miért mondja, így, hiszen az eredendően kovácsoltvas azaz sötét(vas)színű kapu itt és most drapp, de  mint kiderült, fotósa arra gondolt, hogy ez a kapu még nincs lefestve (azaz összefirkálva, graffitizve) ...mint szinte minden szabad felület , már, aztán eszmecserébe kezdett a romboló ösztönök felfoghatatlan magyarázatára, és még az épület tégláiról is áradozott, egy sort, hogy mennyire szép, mennyire sorban állnak... azok a gyönyörű, régi téglák...

aztán azt is mondta bemutatkozás gyanánt, hogy ő csak egy nyolcvanvalahány éves férj, akinek nincs semmi jelentősége csak az, hogy felesége vásárolni küldi - s megemelte a szatyrát, amiben mintha mosóporos dobozok lettek volna..

még mutatott is a zsebéből előhúzott szürke zokniféleséget, hogy abban tartja az apróját, ahogy még  annak idején óvónéni anyukája erre tanította őt, és  a többi  óvodást is, van is egy szintén nyolcvanvalahány éves barátja, még óvodáskorából, persze, aki most is így tesz, akárcsak ő...

aztán megkérdezte nem zavar(t)-e... , épp ellenkezőleg gondoltam,

de azért visszafordultam inkább, miután elköszöntünk... kerestem u.i. egy bizonyos új építésű házat a régi utcában... de tulajdonképpen el is ment a kedvem tőle, inkább magam is lefotóztam visszafelé a kaput... a patinás, szabályos téglasorokkal -

ilyet az új házakon úgyse látni...

2012. április 9.

hozz egy követ, gyújts egy mécsest

igen, nem volt üres a zsinagóga, udvara, szinte egy percre se... nem úgy, mint más években a holokauszt emléknapon... talán ennek a beharangozásnak köszönhetően, amit én  a facebookon találtam (hiába ma már ott szerveződik minden közösségi megmozdulás is)(?):

a kapu nyitva egész nap, és át is lépik többen a makóiak

bár késő délután, mikor tanári kísérettel egy nagyobb kollégiumi csoport érkezik, hallom, ahogy  a tanárnőjük igen erélyesen közli néhány diákkal, hogy márpedig be kell jönniük, akár ateisták, akár muzulmánok(?)... ez másról szól, jöjjenek csak be...(azóta is töprengek, vajon milyen hatásokra nem akartak bejönni....) de aztán végül  bejöttek ők is...

és jönnek,  jöttek - természetesen önként- szülők gyerekeikkel, magányos öregek, fiatalabbak, egyedül vagy párosával, csoportosan, hoztak mécsest, követ, igen... és zömmel keresztények, csak egyen-ketten voltunk zsidók (amúgy se igen többen...) délután - mert otthon felejtettem a mécsest, meg a kavicsot, meg a fényképezőgépem memóriakártyája is betelt) csak futólag néztem be...aztán vissza. De marasztalt az udvar, a padjaival, az emléktábla előtt, apám nevével..,

És a virágzó bokrok... a mindig újrakezdődő élet nyomai a mártírok emléktáblája előtt, amin a festék egyre kopottabb, a fal mögötte egyre omlatagabb... meg kell csináltatni, és készülni a (65-ben lerombolt) neológ zsinagógánk 2014-es alapításának 100 éves jubileumára is... otthonosan beszélgettünk..., akivel..., neki a nagyszülei és nagybátyjai nevei voltak az emléktáblán... s mondta, hogy hányan is lehetnénk itt, az udvart benépesítve... ha nincs ez a mai napig és mindig is felfoghatatlan szörnyűség , ami történt... (amire ma (is) emlékezünk...

visszajöttem  mécsest gyújtani és az emlékezés kövét letenni , és -talán jó is -, hogy nem tudtam egyedül maradni az emlékeimmel, múltat idéző gondolataimmal... hogy nem egyedül kellett emlékeznem

, hogy talán kezdődik valami , ami közös veszteségnek látja, ami tényleg az... és nem engedi, hogy még valami távolról hasonló is újra megtörténhessen... ÉPP ELÉG ELVISELNI ANNAK TERHÉT IS , AMI MÁR MEGTÖRTÉNT...

-----

http://www.delmagyar.hu/mako_hirek/emlekko_es_mecses_az_aldozatoknak/2274716/

http://www.delmagyar.hu/kepek/emlekko_es_mecses_az_aldozatoknak/2025045/2673705/

"fehérek közt"

2012. április 19.

a 19. nemzetközi könyvfesztivál megnyitójára már nem értem oda a vonatról, de még valami kiállitásra a német könyvkereskedők békedijáról - igen...

A megnyitón Esterházy beszélgetett a fesztivál idei díszvendégével:    Magrissal.., a díszvendéget nem ismerem, de rájöttem, csak ő lehet, aki mosolyogva ül, és tűri a teleobjektivas, szemérmetlen fotóriporterek rászegeződő masináinak ostromát....

s a többi papundekliszék se sokáig üres,

jön Esterházy és Konrád György is - mivel hogy ők is békedíjasok. Konrád és E.P. régi magyarirókedvenceim

németül folyik az ünnepség, alig 1 évet tanultam első gimiben rendkívüli tárgyként a németet, heti 2 órában, de szinte allergiás voltam rá, (a hangzására - micsoda eltemetetlen, kisgyerekkori deportálási emlékeket idézhetett belső füleimben!)... abba is hagytam, így aztán most egy mukkot se értek, csak nézem őket, a németül beszélő németeket, olaszokat, és  magyarokat mert örülök, hogy látok ma itt fehérek közt... hát nem is tudom....

ott is kell hagynom, pár fotó után...,

elmenőben látom, a még a zajló ünnepség hátterében, hogy az odakészített svédasztal tartalmát már elpusztította a mohó, díszes társaság...(no nem a (békedijas)írók, azok még mindig beszélnek ...)

kis éji zene és irodalom

2012. április 21.

főleg irodalom, jellegénél fogva, az Irók Boltjában, de zenével kísérve-fűszerezve... igazi csemege

hogy itt lakom a szomszédban épp, csak át kell ugorni, a különleges, éjszakai irodalmi-zenei programra

mivel elcsúsztam az időből, (szokás szerint) és szellemi táplálékok mellett földiekre is szükségem van, csak a felétől (9 után) tudok részt venni ... de igy is teljes az est: a Krusovszky -   páros,

a zenei (ütős) kísérőnek tűnik, de filozofikus (csak számmal jelölt) szövegei különleges élményt adnak igazán (szinte metafizikusat)...

előttem, a nézőtéren, ismerős arcél (bár csak fotón láttam egyszer, meg olvastam a facebook egyik modern költők oldalán, de máris a pulpituson ül

ő, Závada Péter... (Pál fia)

olvassa-mondja éli verseit, Lamm Ferenc gyönyörűen kíséri gitáron, igazán együtthangzanak...egymást erősítve, gazdagítva,

igazi hétköznapi költészetet hallok, zenével, pontosabban a hétköznapokban szentséget meglátó költészet nagyszerűségét a dolgaink -látszólagos -kisszerűségeiben is ....nagyszerűt meglátó, észrevétető költőiséget - igen, így kell élni, érzékelni, nézni  szét körülöttünk (bennünk) ,ott van a hétköznapok szentsége, csak meg kell látni, érezni...

valahogy Kosztolányi jut eszembe...

megveszem a kis papírkönyvet, máris gyűrött a borítója (nem baj, ez illik is hozzá), jó lesz elővenni, és felidézni... a mindennapokban...,

nappal is, s zenéstül...

mert a zene(is) kell!

emlékkoncert2.

itt minden emlékeztet valami másra, minden másodélmény, de nem feltétlenül kevesebb, mint az első, csak más, és emlékeztet az elsőre, az eredetire, de ezzel talán több is...

maga a helyszín, a Thália színház, nézőtere, bár fel van újítva, az erkélyei és a földszinti széksorok, nagyon emlékeztetnek arra az immár félévszázad előttire, amikor az első részben még fent ültünk Sz. Évával, az egyetemmel kirándulva, a színházi előadáson, és a szünetben a földszinten ülő pesti nagynéném invitálására leültünk  a mellette levő - az első részben üresen maradt székekre - amire aztán, a Mario és a varázsló kezdetekor, a sor széléről nem tudtak bejönni a ... színészek...

hol vannak már..., se ők, se a színpadra őket felinvitáló Chipolla-Latinovits, és a reflektor is már csak az emlékeket világíthatja be. Itt ülök, most a földszinten, az utolsó előtti sor szélén (a klausztrofóbiámtól,  de hátra megyek a leghátsóba, sok üres hely van mostanság, itt is, ott is, pedig Cseh Tamás emlékkoncert 2. rész, igaz, már nem Cseh Tamás, csak az emlékére rendezett koncert...Cseh Tamás telezsúfoltházas koncertjére a 25. színházba, csak -ugyancsak nagynéném furfangos közbenjárására tudtam elmenni annak idején. (Levelek nővéremhez... ez egy levél (azóta hány levél...!) és Cseh Tamás csak a egy vetítővászonról mutathatja már a (régi, fiatal, "legszebb") arcát.

Az őt és a dalokat idéző énekesek, zenészek pedig legalábbis - a  fotókon - de elég jelképesen - arctalanok.

Olyan himnikus lesz minden dal, (különösen a kórusban előadottak) mintha egyszerre idézné meg és keretezné be, tenné - szó szerint - pódiumra , emelvényre feledhetetlen egykori előadóját és dallama megálmodóját. Akit úgy látszik, mégis, ugyanúgy el fognak feledni, mint mindenkit...

Bereményi a szövegíró társszerző, most színigazgató is - félszegen-mosolyogva ugrál, hajlong az őt körülkaroló színészei közt - a koncert végén...

de hol van már Cseh Tamás...

( s hová repül(t)  az ifjúság(om)?)

(2012. április 27)

Nádas vs Müller

2012 április 28

nehezen tudtam eldönteni, hova menjek, ha (majdnem) egyszerre két írói program is érdekel a könyvfesztivál különböző helyszínein: két Péter: Nádas  ill. Müller . Bár Müller inkább tanítóként, spirituális mesterként mint íróként, aki beszédben, lényével is "tanít"...élni, és önmagunkra) de mivel fél órával előbb kezdődött a nádasi program, gondoltam, bekukkantok oda,  és legföljebb kijövök onnan előbb, át a Müller helyszínére."Párhuzamos olvasókönyv". Afféle munkakönyv, arról, hogy ír könyvet az író. A beszélgetés is csak róla szólt szinte. Hogy milyen író is ő. Mennyire várhatná el, hogy mindenhol (a németek is) odalegyenek tőle. Kicsit önirónikusan ugyan, de mégis csak kiderült hogy pl. nem szereti a berlinieket, mert nem eléggé kíváncsiak rá , egy bizonyos fellépésen, 40-50-en ha... Hát itt jóval többen!

Csakhogy annyian voltak a Nádason (akárcsak pár éve a Bárka felolvasóján) hogy szabályosan bennragadtam. És csalódtam. A (Forgách Andrással lefolytatott) beszélgetés tulajdonképpen egy Nádas könyv ill. a külföldi Nádas reputáció kapcsán készült, Nádasnak megjelent egy új könyve - a könyveiről.

Müllernél nem tudom, mennyien voltak, az előadásán, (beszélgetésén? ő a közönségével szokott) mindenesetre csak kis csellel és szabálytalansággal tudtam megúszni a hosszú sorállást legalább a dedikációjáért.

Kicsit reszket a keze, de gyönyörűen kalligrafálta a nevem a Sorsról és életről c.  új könyvébe.(a sajátját elnagyolva, s közben felfüggesztette kicsit a felesége mobilhivására adott választ is.)

Egész úton hazafelé bölcsültem a könyvéből.(kipótolva a hiányt) (a Nádas könyvet azt hiszem, kihagyom) Bár a Nobel díjra ő az esélyes.

De talán nem minden az irodalmi erény.

Egyébként Müllernek gyönyörű stilusa is van.

A Mont Blanc csúcsán

2012. május 13.

vártam, előre beírtam az előjegyzési naptáramba szombat 9 órára: Hogy volt! Kálmán Györggyel... hiszen ő volt A Kedvenc Szinészem (vagy tán több is annál...) a Hogy volt az egyik kedvenc mostani műsorom (talán nem egészen véletlenül, és méltán) de elkerülte a figyelmem hogy a Duna World-ön megy a műsor, úgyhogy pánikban keresgéltem, m1-en, 2-n, míg vége ráakadtam, 10 perc késéssel. Rá? Kire? Valakire, aki épp Az ügynök halálából mondja A. Miller szövegét:"Világéletemben arra vigyáztam, hogy el ne pocsékoljam az életem.")....(hm)

Aztán Luciferként...  monologizált:

aztán látom a vendégeket,akik ismerték, munkatársai voltak, játszottak 

vele..Tordai Teri beszél róla... elragadtatottan (egyre inkább)..., hogy milyen szuggesztív, hogy neki adunk igazat, az általa képviselt gondolatiságnak...s hogy mennyire okos volt (Major ezért is rendezte, csak egyszer -mondják)

S hogy az Esős vasárnapban.. ahol partnere volt (a gimnazista lány "megrontója"ként), s hogy milyen

rendkívüli vonzerővel rendelkezett, milyen charmos volt, milyen hallatlanul férfias, s a titokzatossága!, hogy minden mondata mögött 3 másik sejlett föl, hogy egyfajta anyáskodó és egyszerre odabújó érzést váltott ki , hogy megvigasztalják... aztán, mikor bejátszottak a Gyáva c. filmből egy közös jelenetet, ahol táncolnak,és...... egyre nyilvánvalóbb, hogy Tordai Teri nem általában beszél Kálmán György vonzerejéről, hanem a saját egykori(?) érzéséiről, amik még mindig egyre kevésbé leplezetlenül elragadják... ki is mondván a szentenciát, hogy a beteljesületlen szerelmek -  úgy tűnik - , sose érhetnek véget...

És miközben Tordai Teri mintha el is pirulna... én elkezdek azon(!) pironkodni, hogy hova lettek az én egykori érzelmeim?!...

mintha a Montblanc csúcsán ülnék (igaz, nem 20, hanem 40 év múlva)... szakadozó fotelemben, moccanatlanul, "objektívvel" a kezemben, objektíven rögzítve a képernyőn látottakat, és "csöndes szivem, többé nem ég...."... pedig.... 1969-ben pl ezt én írtam (és még mennyi u.n. elküldetlen ("falrahányt...")levelet, vagy 3 évig!...) persze már ebben a múltat felidéző, jelennel szembesitő: akkor és most blogban  (zölddel)felülírva, megkérdőjelezve...(sőt abba is hagyva, belefáradva...)...Annak idején mindenben megnéztem, nem csak tévén, felugrottam" rendszeresen Pestre is a Nemzeti Szinházbanmegnézni, az új darabokban...)
de azért még ebben a blogban is írtam egy párszor fel-felbukkanó alakitásairól

http://lineas.freeblog.hu/archives/2011/02/27/vend%C3%A9gsz%C3%B6veg/
http://lineas.freeblog.hu/archives/2009/02/19/Ha_majd_oreg_leszel/
http://lineas.freeblog.hu/archives/2010/10/26/hanyas_vagy/

most meg, csak hallgatom ezeket a róla áradozó embereket,

Deák Krisztina (rendező is megszólal,ilyen jelleggel, a vizsgadarabjában volt a főszereplő a megidézett színész... fantasztikusnak ,  erős személyiségnek mondja ő is, aki nemzetközi filmszínész is lehetett volna, ha nincs a magyar nyelvhez kötve, mert "elképesztő feje van!"....

nézem a bejátszásokat, és majdnem semmit nem érzek, csak az egykori érzéseim hiányát és az efölötti bánatot. Az alakításai se tetszenek annyira!.. nem is értem...persze, lehet, hogy rosszul válogatták ki? lehet, hogy nem sikerült annyira ez a mostani Hogy volt... mint a többi (Törőcsik nem tudott eljönni rá...) Avar, a színésztárs lakonikus megjegyzései, pl. arról, hogy hogy s miért tanította meg gyónni a VII. Hadriánban teljesen lehangoló, arról nem is beszélve - amit épp Avar el is akarna hallgattatni -, hogy milyen méltatlan körülmények közt hagyta el a nagy színész a Nemzetit, és senki nem tartotta vissza....

nézem -hanyadszorra már- azt a felvételt, ahol 1987 szilveszterén énekel,színésztársainak, akiket mutatva ugyanazt az izgalmat látom rajtuk, megmozdulásaikban, arcukon... mint Tordai Terin, általa bevallva is... és jut eszembe, hogy amikor én megláttam a tévén, a mi fekete fehér tévénken, még a régi házban, és közelebb rohantam hozzá, hogy jobban lássam-halljam, kicsit szégyellve is anyukám előtt... most "objektíven" (objektivvel a kezemben) rögzítem a képernyőről itt, a (régi, szakadozó) fotelembe süppedve , a "Montblanc csúcsán", és milyen jellemző, hogy a búcsúzó léptű, legyintve-kimenő Kálmánt nem is tudom megörökíteni, elkések az exponálással, már csak a függöny marad ott, nélküle...

szegény Kálmán György!

jaj, dehogy is!

szegény, szegény... magam!

de gazdag is voltam,

míg rajongtam érte....