Turi Tímea a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron olvasta fel a szöveget, amit 50 Grecsó-mondatból állított össze.
Ötven erős Grecsó-mondat
Világos minden és egyszerű, ha Dezső telefonált a születésnapomon, bár nem köszöntött, és azt kérte, menjek haza, illetve nem kérte, csak jelezte, előkerült a Klein-napló, akkor megyek, és kész, hiszen ő is úgy vélte, ennek van akkora jelentősége, hogy megtörje a hallgatást.
De akkor csurig voltam élménnyel, boldogsággal és keserűséggel, és olyan honvágyam volt, hogy péntek reggel már torkomban dobogott a szívem.
Már csak el kellett volna indulni!
Hazajöttek az elszármazottak is, volt nemulass.
Érzik, hová kell menni, és miért.
Domos felnőttként visszatért volna, de a háború közbeszólt, besorozták.
Ott derült ki a katonaságról a lényeg.
De én másfajta ember, idegen gyerek voltam, lázadó az apám után, és kibírhatatlanul kíváncsi a magam temperamentumából.
Sohasem volt több esélyem, mint várni.
Terveim voltak, és akkora volt a szívem, mint egy torta.
A kíváncsiság erősebb volt, mint a várható szégyen.
Mégis Katalin vádló szavaival a fülemben indultam el haza.
Éppen olyan langyosan kígyóznak a házsorok, ahogy errefelé a régi mellékutcák szoktak, néha egészen összeszűkülve, aztán meg kinyílva, büszkén, mintha csak arra akarnának emlékeztetni, itt a tágas pusztaságban az égadta világon mindenre van hely, elférünk.
Ez a régi udvar, ami akár a miénk is lehetne, ha nem akarok mindenáron másmilyen életet magunknak, ha nem akartam volna ilyen kétségbeesetten elhagyni a falut.
Miért lát mindent ennyire másképpen?
A nagyterem úgy megtelt, hogy még a könyvespolcok között is tömeg állt.
A helyemet keresem, ezt mondtam, és ez persze nem jelentett semmit, mégis többször elismételtem.
Én másokkal ülök régen egy asztalnál, nincs közük hozzám, nincs közöm hozzájuk.
A társaságból néhányan elindulnak haza, aminek Vera örül, mert azt reméli, hogy akkor ők is mehetnek, nyakalnak tovább, és ugyan nem éneklik végig a dalt a kakasról, ők nem mennek sehová.
Rajtuk kívül mindenki azt óbégatta, hogy hallelúja.
„Ugyan, apukám!”, vág közbe Magdi néni, „nagyon kérlek, egyél, ne rontsd el az ünnepet”.
De hiába.
Megint tönkretette a bulit, megint megcsalta magát és a többieket, de most nem lesz szembesítés.
Hála az égnek, a mókássá alakuló tortaevés, hogy Béla bácsi az arcára kente a tejszínhabot, minden másról elterelte a figyelmet, így jól végződött a születésnapi ünneplés.
Juszti mama Böbe néném pici szobájában fogadta hatalmas családját, és bármekkora is volt az a család, a ruhásszekrényben mindenkinek volt ajándék, néha összecserélődtek a dezodorok, de kifelé menet be lehetett váltani a férfit nőire.
Amikor kijöttünk, valami megváltozott.
Ahogy az utolsó ünneplő is elvonult, Jocóra erős vizelési inger tört, eldobta a fagylaltot, valamennyire megtisztogatta a kezét, és ott, ahol volt, a forgalmas főút mentén pisálni kezdett.
Ó, te szégyentelen, sziszegte Dezső maga elé, és rázta a fejét.
Áll az idő, mint tócsán a tekintet.
A soha nem lankadó lelkesedésem lelohadt, egyszerűen elfogyott az erőm, ezt nem fogom kibírni.
Egyszerűen nem látom, történik-e valami, hogy gubancolódnak-e tovább az események, noha eddig egyáltalán nem történt velem soha semmi említésre méltó, most mégis úgy érzem, valamiről megint, ahogy legtöbbször, lemaradok.
Éhes voltam és türelmetlen, csak pattogtam, büszke akartam lenni, örülni szerettem volna, nem akartam magammal lenni, és tőlük vártam, hogy én ne én legyek.
Vasárnap van, korzózni indul a Kurca-partra.
Látszik a Kurca lankás völgye, a nádasokkal szegényezett horgászhelyek, meg a ligetes sétány, szemben a vörös téglás várfal, az egykori várbörtön maradványa.
Imádta mindig a Kurcát, szerette nézni a fodrozódó vizet.
A vízpart, a lengén fedett testek, a fesztiválok fű- és gíroszszaga jólesően csak azoknak csiklandozza a lelkét, akik nincsenek egyedül.
A nosztalgia magányossá tesz, a magány pedig megint csak tér, és nem idő.
Fél egyedül.
De ő csak a kezét emeli, int, mert mennie kell, nem tudja tovább visszatartani a sírást, amit már nem is szégyell.
Olyan erővel húzta ki saját magát a felejtés mocsarából, hogy szükségszerűen beleragadt.
De valahogy erőt ad, hogy mégsem tör rá a kényszer, nem akar magyarázkodni.
A görög harcos csodálhatta így, döbbent dühvel, hét távolodó hajóját, áruló seregét, kebelbarátait.
A szíve erősödik, jut az agyába vér, ezzel együtt visszatért a régi személyisége.
Milyen óvatosak az újratanult léptek!
Megunta a barátkozást?
Ezen nem változtat semmi: kor, szerelem, tapasztalat, világi hívságok.
Reménye maradhat, módjával.
Csak a véletlen marad változatlan.
Tékozlás, tévelygés.
Tanulság ez, dehogy tanulság, mulatság.
Fotó: Nagy Attila /Müpa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése