meglepetésszerűen látom valahol lányom nevét a z ÉS karácsonyi duplaszámában (mert már lányom nem is közli velem publikációit)
Közös történetek a cime
és izgatott boldogsággal olvasom
előbb reklám után a neten
majd pedig persze megvásárolom a postán, gyűrötten, 1800Ft-ért (ki se merték rakni a többi lap közé az ára miatt - pedig ugyan ki lopta volna el? - nem olvassák errefelé)
és viszem magammal a 6. hanukagyertyagyújtásra, ahol most több fiatal is, mondom viccesen, a hónom alá mutatva, lányom is itt van (képletesen) és alig várom, hogy a közeli cukiban kiteregessem és elolvassam igazi betűkből:
szeretem lányom tárcáit (de jó volt mikor egy egész évben irta a ÉSbe...meg korábban évekig a Szegedi Egyetembe) remek stilusa miatt, meg -bevallom- azért is, mert az én tartózkodó -rejtőzködő (bár nem szereti ha mondom, de igaz: titkolozó) lányomból ilyenkor mindig felszakad valami személyes! Ls ugyanakkor az izzig-vérig bár decensen közösségi ember.
"Ha ilyen-olyan okokból felszámoltuk a régi közös történeteinket, valamit ki kell találnunk helyettük, hogy újra kapcsolódni tudjunk egymáshoz – és ne csak azokhoz, akik eleve olyanok, mint mi vagyunk. A közös történetek ereje ugyanis még a hatalomnál is erősebb, és bár a hatalomnak hatásosabb eszközei vannak a történetmesélésre, közössé csak mi, a társadalom tehetjük ezeket az eseményeket. Ha szabadságra vágyunk, azt sem egyenként, sem puszta tagadással nem vívhatjuk ki. Kellenek közös történetek, amelyekhez közösen tudunk csatlakozni. Ahogy a dal mondja: el kell kezdenünk élni, hogy legyen mit mesélni."
És mi is lenne a legfontosabb, mi és a többiek, a többiek is a mi szemünkön keresztül...
"Soha nem néztem a tévében a budapesti tűzijáték közvetítését, de később, immár budapestiként mindig is szerettem kimenni a rakpartra, még akkor is, ha a hozzánk közel eső szakasznál már semmit nem lehet hallani a zenéből, és a kilátás sem a legjobb; sőt ezzel együtt. Ilyenkor legalább annyira a tömeget nézem, mint a látványosságot: hogy lehet, hogy vannak, akikkel noha egy környéken lakom, csak ilyenkor látom őket? Kikkel élünk együtt, milyenek vagyunk, hogyan öltözünk, hogyan beszélünk a gyerekeinkkel, és mi vajon milyennek tűnünk a mások szemében? És olyan jó, hogy ilyenkor mégis közösen csinálunk valamit, még ha az csupáncsak annyi, hogy egy irányba nézünk"
ez most pont ilyen irás : Közös történeteink
s benne van, igen feltört, az egykori vidéki kislány is, augusztus huszadikákon, amit annyira szeretett, közösségi élményeiért..(mert ő sajátos módon de izzig-vérig közösségi, társas ember) .Lám csak benne van az is, aki volt! Boldoggá tesz... duplán... mert meg is irja, meg is örökiti....nem múlik semmi el!
"Gyerekkoromban nagyon szerettem az augusztus huszadikákat. A kisvárosban, ahol felnőttem, mindig ugyanúgy történtek a dolgok: kirakodóvásár, kiállításmegnyitó, fúvószenekari koncert. A legjobb mégis az esti tűzijáték volt: a belvárosban, a gimnázium homlokzatáról lőtték fel a rakétákat, amitől nem lehetett elég távol állni, füstös volt és kényelmetlen, de a miénk. Nem is maga a tűzijáték, hanem hogy mindenki kint volt az utcán, mint egy falusi búcsúban: az iskolai klikkek hirtelen feloldódtak, az elköltözöttek visszalátogattak, mindenki kint! A séta a tűzijátékhoz és vissza: a tömeg, mint egy jól működő szervezet vérkeringése, a legkisebb utcákig is elért. Felemelő volt és hangulatos: nem voltunk egyedül."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése