ülök mint akit fejbe vertek a (többször befejeződni akaró, de nem tudü) Frida Kahlo film leúszó zenéje mögött,meg várom is hogy eltűnjenek a sötétben maszktalan nézőtársaim,mikor egy még most is maszktalan jsmerős fülig érő szájjal kérdi, mit szólok a filmhez- mintha csak azt kérdezné, milyen volt az ebéd...lehuzom a maszkom (mert rajtam végig ott volt). s mondom, hogy most nem fogok neki válaszolni egy mondatban. mire ő, le kell hogy ülepedjen? nincs mi leülepedjen. Hallgatom (hallgatnám ) a zenét (... elhaladnak... közben félszemmel látom, hogy akivel volt felvilágositja arról, hogy milyen lehetetlen alak ia (jó esetben különc) vagyok én....
najó. szóval én filmek után elmélyedni szoktam még a film hangulatában, hagyni működni a katharzist,ezért is jó, hogy egyedül járok moziba (is)
és nem szeretem ha megzavarnak
a filmről most sincs kedvem beszélni, mert ez túl van a beszélhetőn... tulajdonképpen....
legfeljebb életigenlő végéről---
A dinnyés csendéletet hónapokkal halála előtt , megannyi betegség, műtér után, festette, hosszan dolgozott rajta. Az utolsó részlet, halála előtt nyolc nappal került a képre, az a néhány betű volt, amit a legelől található dinnyében döfött bele. Üzenete szinte kiabál: Viva la Vida! - vagyis Éld az életet! (ez egyébként a film cime is!)
Frida fájdalommal teli sorsára fricskázik rá az élet szilaj szeretete, a szabadság, az elfogadás és a szenvedély, ami lényének része maradt elejétől fogva mindig.
"Remélem, hogy az elmenetel örömteli lesz és soha nem térek vissza." (Frida Kahlo)
Nem is emlékszerm. hogy mikor voltam utoljára moziban.
VálaszTörlésMost egy darabig én se ..
Törlés