mindig...

mindig mást csinálok,

mint amit kéne

vagy semmit se

ezen tűnődöm

ezen tűnődöm most

hogy mindig rágott

valami bú, félelem,

pedig mindet túléltem

hát akkor meg minek

s hogy miért is

siettettem az időm

miért vártam

hogy legyek már felnőtt

és boldog és ki-

és beteljesedett

mikor olyan gyorsan

elmúlik minden

azaz elmúlt már

lám

az egész élet
mintegy

mindegy

de miért is rágódom

most meg

ezen...

bár
már 
nem 
siettetem

emlékláncolatok

unokámban

én élem újra

a gyerekkorom

vagy ő az enyém

vagy anyalányomét

eldönthetetlen kérdés

ő még egyidőt él

bár izgatja mi volt rég

az én kiskoromban

meg az anyjáéban

mint mondja

meséljek róla

pedig lehet hogy

csak önmagába kéne

pislantania

valamennyire

de ő pörög, siet, rohan

előtte a jövő

ami igazán van

és a jelen

telve vele

Isten éltesse!

sok-sok időn át
legyen neki
számtalan saját
emléke

mit majd az ő

unokájának

mesélhet

az én sokoldalú anyám

jiddise máme volt

a javából, de

keresztyén

barátnői voltak

elment velük misére

dicsérte az apácákat

mikor hazajött a

háború után a

klinikáról

hol ők

ápolták

legodaadóbban

s hol mihelyt jobban lett

segített is nekik

mint mindenhol

mindenkinek

önkéntes ápoló

önkéntes mindenes

mindig ember

úgy adott

hogy nem is volt

neki sok

mintha az tenne

neki szívességet

aki elfogadja

a koldust befogadta

a cigányokat kedvelte

a gyerekeket dédelgette

a barátnőimnek

anyai barátja volt

munkahelyén

segítő kollega

kiváló dolgozó

nyugdíjasként is

fáradhatatlan

volt a szorgalma

hogy főzött, sütött               

kézimunkázott

horgolt

gobleinezett

mindig kitalált

valami eredetit

varrt, szavalt

festett, rajzolt

műveltsége is

hatalmas volt

de sose hivalkodón

több latin szót tudott fejből

mint én a szótárból

mindig megvédett

de többnyire háttérben

hogy ne zavarjon meg

úgy segített

észrevétlen

de ő segítséget

sose kérlelt

semmit

jó anya, testvér,

nagymama 
ki unokájára

fájdalmában is

mosolygott

kullogok

csak

a nyomába'

de jól tudom

utol

nem érem

sosem

találkozások magdinénivel

anyukám kedvenc huga 

Magdi néni eleinte

a szomszéd városban lakik

néha meglátogat bennünket

nagyon kedvelem 
én 
is

egyszer épp

barackmagot törtem

baltával kezemben

az eresz alatt

mikor felbukkant

a léckapunál

már várt alakja

nosza odairamodtam

örömömben lelkesen

s a baltát a combomba

lenditve egyenesen

orvoshoz kellett mennünk

ellátták a nyílt tátongó sebet

le is tapasztották

mi meg aztán leültünk a

a kert közepén egy padra

s olyan jót beszélgettünk

mintha mi sem történt volna

előtte a combommal

csak van ez a fotó

a shortom alatt

ez a tapasz
mi látható

eszembe juttatta

és jut eszembe még

hogy évekkel később

milyen elszántan

várta kislányom
ugyancsak

kedvenc 
magdinénijét

ki akkor már

messzebbről jött

látogatásunkra

lányom a kapuhoz húzta                                                      

kis műanyag székét

pedig ki se látott rajta

mert a kapu már

fémből volt

de nem mozdult

és a szemét

le nem véve róla

pirosra sírta

mert késett kicsit

magdi néni

de megérte

rá várnia

(meg is hívta

minden nyárra

a balatonra-

míg még hazarepült

az óceánon túlról)

később már nem

repülhetett

s a messze

kanadából
ide
telefonon
üzente

hogy érzi

már nem 
fogunk mi

találkozni 

s hogy ezt

mennyire 
sajnálja

de sokszor jut eszembe

hogy kedvenc nővérével

anyukámmal

talán már

találkoztak

odaát

s elmondhatta

(amit előttünk is

anyu halála után,

a sírjánál)

hogy amíg tudott

valóban

vigyázott ránk

legalább

gondolatban

épp előbb a lányával

beszélgettünk

róla

mondta

hogy mielőtt

elment mindig

anyut szólongatta

lánya , Dóra

helyett is

Dusit mondva….

akár anyám

bármikor

álmából

felriadva:

Magdit
kereste

(az idegenek

azt hihették

róluk:

ikrek

talán olyan nagyot

nem is tévedtek)

gyuribácsiék

gyuribácsiékhoz mentünk

minden vasárnap anyuval
ebédre, vendégségbe
gyuri bácsi anyu bátyja volt

átkeltünk az egész városon

hosszú volt az az út

a főtéren át a házukig

de derűs és bíztató
mert olyan otthonos

a szakácsnő főzött

nagynénim is tett-vett

mindig kedvesen

nagybátyám örült nekünk

a fiuk már kevésbé

jó ha két szót szólt hozzám

azt is fölényesen inkább

hiába volt unokabátyám

mert nagyfiú, már gimnazista

(én meg csak egy kis naiv fruska)

a barátai mindig beállítottak

csak úgy ebéd közben

de így tettek olykor nagybátyám

ügyfelei vagy ügyvédbojtárja

nemkülönben

nem volt egy szabad perce sem

az utcán is mindig

gondterhelten ment el mellettem

agya tele emberek ügyeivel

de ha észrevett, mindig bevitt

a közeli cukrászdába

süteményeket vett

s a zsebembe valahogy

mindig

pénzt csúsztatott

észrevétlen

hogy így segítsen

mindenki tisztelte

persze én is,

megilletődve

a rokonaim kedves, közkedvelt

emberek voltak a városban

de aztán jött 56

a fiúk már az egyetemen

belekeveredett valamibe

a forradalom alatt

mennie kellett úgy érezte

s később anyukája meg

hogy nem bírja ki nélküle

(44-ben sem adta oda

a szomszédoknak

vitte magával

a deportálásba)

hát itthagyva mindent

utánamentek

nem is sokára

emlékszem

nagybátyám még utoljára

kibiciklizett marosunk partjára

május eleji hóesésben

s mikor búcsúzni mentünk

hozzájuk legutoljára

egy nem vasárnap s este

a nagynéném az ajtóban

megsimogatta könnyes arcom,

s azt mondta, ne sírjak

találkozunk mi még, majd

ha nem is másnap

vele igen, valóban

évek múltán sokszor

s fiukkal is

vagy 56-szor

de nagybátyámmal már soha

belevakult, belepusztult

a kinti idegen

nem rászabott

világba….

anyu vigasztalhatatlanul siratta

egyetlen s szeretett bátyját

nekem még maradt két nagybátyám

anyám öccse Pesten és apámé távolabb

de itt a városban betölthetetlen maradt

a hiánya 
számomra

is. …

jaj, Gyuri bácsi!

Gyuri bácsi…

ma is

hiányzik

ő is

mint már

minden rokon

a családfánk

alattunk levő

ágairól

gyuribácsiék

gyuribácsiékhoz mentünk

minden vasárnap anyuval
ebédre, vendégségbe
gyuri bácsi anyu bátyja volt

átkeltünk az egész városon

hosszú volt az az út
(azóta össszébb ment kicsit)

a főtéren át a házukig

de derűs és bíztató
mert olyan otthonos

a szakácsnő főzött

nagynénim is tett és vett

mindig kedvesen

nagybátyám is örült nekünk

a fiuk már kevésbé

jó ha két szót szólt hozzám

azt is fölényesen inkább

hiába volt unokabáty

mert nagyfiú, már gimnazista

(én meg csak egy 
lekezelendő fruska)

a barátai mindig beállítottak

csak úgy ebéd közben

de így tettek olykor nagybátyám

ügyfelei vagy ügyvédbojtárjai

nemkülönben

nem volt egy szabad perce sem

az utcán is mindig

gondterhelten ment el mellettem

agya tele emberek ügyeivel

de ha észrevett, mindig bevitt

a közeli cukrászdába

süteményeket vett

s a zsebembe valahogy

mindig

pénzt csúsztatott

észrevétlen

hogy így segítsen

mindenki tisztelte

persze én is,

megilletődve

a rokonaim kedves, közkedvelt

emberek voltak a városban

de aztán jött 56

a fiúk már az egyetemen

belekeveredett valamibe

a forradalom alatt

mennie kellett úgy érezte

s később anyukája meg

hogy nem bírja nélküle

(44-ben sem adta oda

a szomszédoknak

vitte magával

a deportálásba)

hát itthagyva mindent

utánamentek

nem is sokára

emlékszem

nagybátyám még utoljára

kibiciklizett marosunk partjára

május eleji hóesésben

s mikor búcsúzni mentünk

hozzájuk legutoljára

egy nem vasárnap s este

a nagynéném az ajtóban

megsimitotta könnyes arcom,

s azt mondta, ne sírjak

találkozunk mi még, majd

ha nem is másnap

vele igen, valóban

évek múltán sokszor

s fiukkal is

vagy 56-szor

de nagybátyámmal már soha

belevakult, belepusztult

a kinti idegen

nem rászabott

világba….

anyu vigasztalhatatlanul siratta

egyetlen s szeretett bátyját

nekem még maradt két nagybátyám

anyám öccse Pesten és apámé távolabb

de itt a városban betölthetetlen maradt

a hiánya 
számomra

is. …

jaj, Gyuri bácsi!

Gyuri bácsi…

ma is

hiányzik

ő is

mint már

minden rokonom

a családfánk

alattunk levő

ágairól

előérzet

úgy vagyok magammal is

mint mindenkivel

a búcsú fele

mire elválunk

kezdem

megszeretni

úgy tűnik

hiányozni fogok

magamnak (is ?)

a gyerekkor vége

mikor hirtelen ötlettől vezérelve

egy nyári vakációs délután

hosszabb szünet után

becsöngettem S-ékhez

régi játszótársaimhoz

és apjuk a doktor

nyitott… ablakot

e rideg szavakkal:

mit óhajtasz

(a gyerekekhez jöttem (volna)

játszani), mint annyiszor korábban)

de egyből visszafordultam

természetesen

akkor ért véget

a gyerekkorom

pont