ennyi

Majd megtudod
Mondták az öregek
Csak ennyit

Már tudom
Mondom most
Csak ennyit

fotofotofoto

A napokban felvettük a kapcsolatot skypon kanadai unokanővéremmel. Hát azt is mondhatnám FOTO majdnem, hogy vendégségben voltam nála... láttam még a virágait is, gyönyörűeket! én meg hirtelenjében körülnéztem itt az íróasztalom fölötti könyvespolcomon, ami tele van fotókkal, és megláttam rajta egy fotót , amin a fia (akkor még karonülő, most komoly diplomata) és én, a kis gimnazista "unokanagynéni" vagyunk láthatók,

 anno 1958. augusztus 22 a hódmezővásárhelyi nyári szünetben, ahol szokásos nyaraimat töltöttem

és egy másikon kicsi később az anyukáink, az öccsükkel, nagybátyánkkal, a pesti utcán...

megmutattam neki... most meg beszkenneltem...
minél régebbi egy fotó annál többet jelent nekem is...

(egyébként karácsonyra is fotókkal kapcsolatos könyveket kaptam ajándékba: egy Mai Manó albumot, és Susan Sontag esszéit a fényképezésről,

 én meg pár nappal előbb leptem meg magam André Kertész fotográfiákkal, sőt Bacher Iván könyve is -ami ugyancsak találó meglepetés (Megyek Budára - ahova végül is nem megy, mert olyan jól érzi magát Újlipótvárosban, amiről szól a könyv - fotómellékleteket is tartalmaz, ami teljes értékű a szöveggel…

(Ha egyszer lesz egy könyvem, azt hiszem én is tele fogom rakni fotókkal is... mint ahogy ezt a blogot is...:)

Most is.),

(Egyébként azt olvastam az előbb az Elixirben , hogy hasznos sőt fájdalomcsillapitó szeretteink fotóit nézegetni! Kísérleti igazolást nyert!)

2011. december 29.)

koratavaszi napsütés emléke

nem kell bedőlni
ennek a marhaságnak-
szólt, s mi bedőltünk

( neki.)

a magány alternativái

inkább egyedül
mint magam nélkül árván
valaki mással

születésöröm, mindenütt

mindenhonnan ömlik a karácsony... a szeretet, a születés öröme
most valahogy más dimenzióba kerül minden, valóban

elhangzik egy elcsépelt mondat a rádióban: "Az isten emberré lett", és egyszer csak megnyílik mögötte a valóság,

(ami mindig is ott volt! csak nem láttam igazán(?)

egy igazi gyerek születése a közelemben, az unokámé nyitotta fel a szemem (szívem)? rá

hogy tulajdonképen minden gyerek az "isteni" világból jön, hogy milyen magasrendű szellemiséget, szeretetet hordoz, mennyivel tisztább, "istenibb" jelenség, mint a megkérgesedett felnőttek (akik

szintén úgy kezdhették?), még tiszta, még jóságos, még ártatlan, még csupa szeretet, maga a szeretet...  és mennyire ki lesz szolgáltatva az itteni -már eldurvult, gyűlölködő- világnak(?!)...
....

azt mondják még a rádióban,  a karácsonyi prédikációban, hogy jó ilyenkor együtt lenni, azokkal, akikkel összeköt a vér, akik életünk részei.. és hogy keressük meg Jézust, nem vesztettük-e el útközben..jelen van-e életformáló, megújító szeretete, békessége,, vagy mi vesztünk el igazán útközben, a rohanásokban..

nekem most szerencsém van, ránézek az unokámra, és nem tudok mást érezni, mint ezt a szeretetet, ami belőle árad... még a békességet is, (pedig a békétlenség is zúdul rám...., másfelől)

estefelé a Bazilikában járok,

gyönyörködöm, rögtön a belépés után elém bukkanó Mária szoborban
(nocsak nem véletlen!
, Pátzai  Pál műve).
meg  a falfestményekben...
















meg van itt egy nem annyira magas szintű műalkotásjelleggel,
de érdekes betlehemes is

lányom fürdetni hiv... mobilon (hiszen olyan ritkán látom az unokámat)

persze hogy megyek, rohanok, ki a Bazilikából, de közben meg-megállok, és hallgatom a a karácsonyi prédikációban, hogy örvendezzünk együtt a gyermeket létrehozó családdal

a születés öröméről beszélnek itt is ...,
hogy adjuk tovább azt a szeretetet, amit ő ad. Meg hogy ismerjük fel a z istenit a mindennapokban is.

...Isten felismerni a hétköznapokban olyan mint pl. amikor egy pedagógus leguggol a kisgyereke mellé, hogy hallja mit mond, lássa a gesztusait, befogadja mindazt, amit a gyerek közvetíteni akar

mint befogadni a gyermek Jézust a Jászolban, letérdelni mellé, nézni őt, és várni, hogy befogadjam egészen... szívemet öröm és boldogság tölti el..

megtapasztalom, mit jelent az Isten szeretete..."

igen, meg,
hogy megszületett az unokám....aki csupa jóság, kedvesség és szeretet...
és ezt az örömöt tovább kell adni... 

2012. dec. 25. 23:22 

szelid utonállóim

ha kinn járok

mindig utam állja

valami tiszta szépség

remélem meg nem zavarja

hogy megcsodálom

s le is fotózom

hogy később felidézzem

mikor utam állta szépségével…

(én is ) köszönöm

"a jót, a rosszat, amit meg kell élnünk,
áldd meg Isten, karácsonyoddal!"

Illyés Kinga versmondásában hallottam, a Duna tévén,..

nem tudom, ki írta,

(de eszembe  juttatta  Adyt is...(napsugarak zúgása, amit hall...) köszöni, köszöni, köszöni)

(és szerénytelenül tolakodón egy régi verszárlatom  is...: (mindegy, hogy mi éltet: bánat vagy öröm, a rosszat s a jót is neked köszönöm....) (csak én akkor nem Istenre gondoltam, bár, ha belegondolok, "istenítettem", akire... de ha még jobban belegondolok,  nem is sokat tévedtem, csak a részt és az egészet cserélhettem föl, hiszen mindannyiunkban benne lakozik "Ő", és akit szeretünk, abban még többet látunk belőle, és talán épp ezáltal még több is van benne... ilyentájt  talán különösen érezhetjük így, amikor annak a kisgyereknek a születését ünnepeljük, aki éppen hogy azt tanította, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Legyünk is azok! Rajtunk múlik, hogy mennyire... és a másikon is.... mindenkin...

(2011. december 24)

a félig üres vagy tele pohár

nekem semmi se jó?..úgy tűnik, néha vagy mindig? - újabban legalább is. azt hiszem ez is a korral jár, rigolyások általában nem a fiatalok szoktak lenni, ők legfeljebb elégedetlenül lázadoznak és nem "dohognak" (lehet, hogy a szótő a doh-hal azonos? - jut eszembe:)

most dohogok kicsit...

pedig jól indult a nap (a dél), gyönyörűen sütött a Nap, és Óbuda alacsony házai között be is sütött, az útra, ahol minden - egy ideje fel - van túrva - sétáló utca lesz a bécsi, de legalább ma úgy tűnt, haladnak is az épitkezéssel... azt nem szeretem ebben az Óbudában, amit félig szerethetnék is, hogy olyan mint egy kisváros (néha mint egy kis falu!), de a kisváros előnyei nélkül, ugyanis itt nincs tisztaság, virágok és csend, ellenkezőleg.... mindenhol tömeg. (zaj, kosz), enni több helyen is lehet, normális áron (hétköznap), de ahol jó, ott rengetegen vannak, és a tömeget nem birom...azért mentem az egyik önkiszolgáló főzelékfalóból át a kisebb kávézóba, ahol olykor csak kávézni szoktam, de ebédelni is lehet, de itt is most rengetegen voltak, és a mellettem levő díszes társaság , vagy 8-an, szorongtak két összetolt asztal oldalain, angolul és harsányan dumálva is, a fülembe (kiejtésből és hangerőből itélve a magyar anyanyelvűek beszéltek főleg külföldi társaiknak, a mellettem lévő asztalhoz időközben leülők pedig úgy rakták mellém a kabátjukat, hogy közben majdnem belelógott a levesembe...

szeretem ezt a helyet, de a kávét már nem itt akartam most elfogyasztani, átmentem hát a szomszéd olasz étterembe, ez mágneses kártyás önkiszolgáló, s a mellettem levő, pont akkor és úgy akarja a mágneses kártyáját odarakni ahova kell, hogy az az én kávém fölött történjen, még jó, hogy leálltam, és megkérdeztem, hogy kaphatnék-e egy kis pohár vizet a kávém mellé, tejet értettek, hát persze, azt is kellene, azért már nem szóltam, hogy kaphatnék-e még egy cukrot. az menetközben derült ki, hogy 1 cukorral méregkeserű, így hát legalább az egész - bár jókis - adag tejet belelöttyintettem)...

fotózgattam kicsit, az önkioldó véletlen az első képen úgy akarta, hogy a szűkösen mért szervirozást dúsitsam, az egy pohár vizbe nem csak a kávém, hanem én is belefértem , a tetejébe -habnak...(?)

tényleg jó lenne már átváltani a pohár félig tele van szemléletre (a félig üres után, helyett), hát még ha a tetején is van valami (valaki)

2012. nov. 8.

bögrék

Azt hiszem, azért nem merek újabban nekivágni semmi újba, mert ahogy visszagondolok az életemre, akármibe kezdtem, a végén mindig kicsorbult...

az egész életem egy kicsorbult... bögre!
akár el is lehetne hajítani...

csakhogy - nem kell félni! - , az is jellemző rám, hogy ragaszkodom minden ócskasághoz - a csorba bögréhez is - ha nem is iszom belőle, tehát nemrendeltetésszerűen használom.

de pl. jól mutat dísztárgyként, ha úgy rakom a kredenc tetejére, hogy nem látszik a csorbasága, vagy akár íróeszközöket is rakhatok bele, az íróasztalomra, ha nem éles az a csorbaság, csak óvatosabban kell  vele bánni, nehogy megvágjon. Ezért inkább nem is használom! Csak őrzöm. S ha feleslegesen is. De nem akarom továbbcsorbítani.

-----------------------------

a fenti sorokat étteremben írtam ebéd előtt vagy közben? valószínű a környezet hatására jöhetett ez a szerencsétlen -csorba bögre- hasonlat (akkor már mért nem görbe bögre?! az legalább nyelvtörő) délután hazaérve felmásztam a létrára a konyhában, és körülnéztem a kredenc  tetején sorjázó  bögrék közt! - hogy csináljak  a bloghoz fotóillusztrációt, és kerestem volna csorba bögrét, de egy se volt az!!! egyetlen 1 db se volt csorba, belül se, sehol se... Ki voltak szuperálva, de épek voltak! De valójában igazat mondtam, csak elragadott ez az idétlen hasonlat... a hasonlatom nem a valódit mondta, bár remélem az igazat - bár jobb is lenne, ha mégse,.. Örülnék neki, ha kiderülne - egy magasabb létráról megnézve alaposabban az életem is, mint azokat a csorbának hitt, kopott de ép bögréket -, hogy talán mégse olyan csorba....az se....

..... szómiszó, most ez a bejegyzés, hasonlata, kicsorbult...
de miért is ne lehetne venni egy teljesen új bögrét?!

 Eh, meg kell venni  azt az új "bögrét"!

s vigyázni rá, nehogy kicsorbuljon-

és főleg: rendeltetésszerűen inni belőle.

Használni. Annak, ami.

(csak az életünkből nem lehet újat venni -  akár csorba, akár nem...)  (a reinkarnáció igy nem , csak álvigasznak értelmezhető. 
tessék hát vigyázni  a bögrékre!


2011. november 9.

a lustaság ereje

Ha nem vett volna erőt ma rajtam a lustaság (hú. Micsoda oximoron ez! Vagy csak leplezése annak, hogy nem merem bevallani gyengeségem), akkor most Szegeden lennék – azaz már haza felé talán. Ugyanis napok óta tervezem, hogy a három napos Bódy-Jeles konferenciából ezt az igen érdekesnek mutatkozó mai délutánt „kitüntetem” szerény jelenlétemmel. Fél háromtól a Reökben Metanoia lomtár kiállítás: Pero(vics) anyaga, Jeles nyitása. Szerepel annak a legutóbbi előadásnak

olyan is a kelléke, amiben lányom is közreműködött. Eszter könyvének felolvasásával. Ő jelen is van az egész programon. Tudósítani is fog a Literába róla – majd (ott) elolvasom... A Grand Cafe- beli beszélgetés is nagyon izgalmasnak ígérkezett. „Az anyag legmélyebb, legtitokzatosabb tulajdonságairól” Baron György Jelessel. Majd Jeles ősbemutatónak titulált film: Következik a következetlenség, aminek nyomát is hiába kerestem a neten, mert végül is ettől tettem függővé még délelőtt, hogy menjek-ne menjek, mikor már kezdett erőt venni rajtam a lustaság és ürügyre várt a győzelméhez. Végül is a szemerkélni kezdő eső döntött véglegesen... ami egyre jobban belelendült , és nem akart elállni. Közben lányom mobilhívásából megtudtam, hogy a film Jeles másodéves főiskolai filmje volt Latinovits-csal, Kozákkal a főszerepben. De ne bánjam!... Mi- cso-da?! Jól hallok? A kultúrám gyökerei... csapott (újra) képzavarba bosszúságom és pátoszom egyszerre. De akkor se bánjam – mondja, mert alig lehetett látni, mert a kopia elsárgult, kifakult, megkopott... Hát igen. Kikopunk. A filmek is, mi is.. potenciális nézők... Hol az az idő, amikor anyámmal minden filmet megnéztünk. (Én egy ideig csak a 18 éven aluliakat, de a többiről hallottam beszámolóit.) Aztán, mikor vizsgaidőszakban, Szegeden, minden egyetemi vizsga után egy mozi volt az ajándék, a jutalom s egyben kikapcsolódás másnapig. Aztán kezdő tanárként „mozifelelős”-ség, de magánszorgalomból is az a sok-sok film, kapu a nagyvilágra az egyre üresedő kisvárosi „filmszinházban”... aztán kislányommal , óvodás korától a gyerekfilmek... de már nem is tudom, mikor voltam utoljára igazi moziban, miután bezárták Makón az utolsó mozit is...

Délután elaludtam a számítógép előtt a kabbalaelőadás sorozat soros előadásának hallgatása közben. Igy csak részletekben tudtam meg, hogy „hogyan kell szeretni Istent?”, de úgy tűnik, ezt előadás nélkül is tudhatom, mert függelékként hangzott el szinte a végén, hogy van egy természetes módja is a tudatos, megtanulhatón kívül az istenszeretetnek, mert hogy a bennünk lévő lélek, az isteni szikra, ezért természetes módon is vonzódunk Istenhez, bár ez nem tudatosul mindig, de néha előbukkan, és akkor lehet rá építeni. Hát nálam szerencsére „előbukkant”, s vigyázok is rá. (Ja, két perccel 4 előtt gyertyát is gyújtottam.)

Ülve (függőlegesen) aludtam el a számítógép előtt, de ugyanúgy fejfájással ébredtem, mint mikor reggelente a vízszintes fekhelyemen. Akkor viszont lehet, hogy nem is a vizszintes helyzet hozza elő a fej (homlok) fájásom, hanem maga az alvás? Dehát arról csak nem lehet lemondani, ha nappal mégse kéne...Dehát mondom, ma a lustaság „vett rajtam erőt”... vagy győzött le... mindegy már...

És még mindig esik..

(2007. november 9.)

Ne meséld el!

"Tamás elmegy Amerikába"...kezd a bemutatandó új regény történetének elmondásába a költőbarát, de nem fejezheti be a mondatot, mert a mellette ülő szerző máris felcsattan, nem kis hangerővel: "Ne meséld el!" meg is ismétli, nyomatékkal. Hiszen nem is a "történet" a fontos! És -mint mondja- " a világ amúgy se úgy történik, ahogy mi gondolnánk, hanem ahogy történni szokott" S a célja elgondolkodtatni, érzéseket felkavarni; minden szereplője "gondolkodó lény"...

Mindez teljesen egybevág azzal, amit másnap azaz ma hallok egy transzperszonális pszichológia előadáson, arról, hogy 

az emberek többnyire történéseket, történeteket mondanak magukról azaz maguk helyett - pszichológusoknál is. Pedig a történetekben nincsenek valójában benne! az énképük egyéni történetekre épül, de a "ki vagyok"-ra a válasz csakis a történéseken túl lehet; eredetibb természetünk, lényegünk nem az események eredőjéből jön, hanem tiszta tudati természetünkből, aminek semmi köze az eseményekhez, sőt személyiségünkön is túl van.

Eredeti természetünk tiszta tudati ragyogó fény.
Fényből vagyunk, bár elhomályosodva
Valószínű "Tamás" is...

(2008. november 8.)

tisztaságvágy

nem tűrte

semmiben a hamisat

sose festette magát

se az arcát se a száját

persze a haját se

akár az érzéseit

a hamis hangoktól

falra tudott mászni

mikor már

minden hamis lett

körülötte

s a hamisak

őt tartották

kirívónak

bezárkózott

s eldúdolt magának

egy tiszta dalt

de azt is elnyomták

bepiszkolták

a felsőszomszédék

és az utca

dübörgő zajai

világom

nézem a világom

minden én vagyok
mert én vagyok a bogár
és az elefánt
és az is aki nézi
enyém az egész világ

magamé vagyok
és mindenkié vagyok
de csak ha szeret
mint ahogy én is mindent
és magamat is vele

2015. november 5.

különös duett

fáj a lelkem folyton

anyámra gondolok

mióta a testem is

és ugyanúgy nyögök

önkéntelenül

mint ahogy ő

bár nem bírtam

hallani!

amúgy sose panaszkodott

pedig nagyon fájhatott

neki is az élet

teste és a lelke is

magába zárta bánatát

fal felé fordulva

szemhéja mögé

mert befelé sírt

csak néha nyögve

lélegezte ki

mi már nem bírt

bennrekedni

mint ahogy én mostanában

immár egyszerre anyámmal

nyögöm búm s bajom

bár hallgatni most már

duplán nem bírom