vannak költői szerelmek

a festő(m)é az volt
(akárki akármit mond)

de hát ő költeményeket rajzolt
s költői volt hétköznap is olykor

gyöngybetűkkel kalligrafálta
hosszú papiroson
az óriás intelmét
mit egyszer rég
elmondott
majd lemásolt nekem
saját rokonérzéseivel
mit élt is
költőien
s ahogy ránézett
a világra
egy fűszálra egy virágra
vagy akár rám
a szemem mély kútnak
találva
bár végül is
nem merült benne el
teljesen
mint egyszer szerette
volna s mondta
a fehér templom mellett
a zöld fenyők alatt

hol elhitte s hitette
hogy minden ízületünk
egymásnak lett teremtve
s tényleg tökéletes volt
szinte eggyé-fonódva
köztünk a harmónia
"zöld erdőben,
zöld mezőben"
andalogva
kékalába
zöldaszárnya
madarak között
minden második
lépésünknél
meg-megállva
és dalolva
szívünkkel is
chagallok-ként
szállva
az út fölött


aztán egyszer adott
egy pecsétgyűrűt is
egy fehér  asztalnál
tanú mellett
(ki famulusa volt)
egy tízfillérest,
aranypapírral befedve
azt híve evvel
birodalma
alattvalójává
fogadott
de én sose
kedveltem
uralkodókat
se osztozni
hódolatukban
nem illett
a képbe bele
de megvan ma is
a "gyűrűje"
az ékszerdobozomban
s a madár is vele....

micsoda madár

a többi
elszállt

én csak a művészetet
szerettem
s valójában eredőjét
az istenit
benne is
már tudom

míg össze nem dőlt
az álkép-idol

de a szerelme
az költői volt
(akárki akármit
 mond)


őszre elhervadtak mind a virágok
szemembe a festék befolyt
eső mosta sárossá az utat
s becsukódott egy ajtó

de maradt még egy
citátuma így postumus
ezt hallom a hangján
és levelében ott lapul
egy fiókban még valahol:

mert erős a szerelem 
mint a halál...

igen, a szerelmünk
énekek éneke volt


és ma is átüt halálon
időn helyeken
bezárt ajtón
és lábnyomokon



























lám most is itt van...

mert az emberek halnak
de a szerelem halhatatlan