Kányádi halálára

értékes emberek mennek el
s nem tudjuk kik jönnek nyomukba

bár minden újszülött egy messiás igéret
ezt viszonylag kevesen váltják be

veszteséget érzünk örök veszteséget
mikor óriások mennek el

s mi marad itt nekünk...


....


lám, mára azaz 21.-re:


http://konyves.blog.hu/2018/06/21/igy_bucsuztak_az_irok_kanyadi_sandortol

Turi Tímea: Három székláb, Volt egyszer egy kis zsidó, Valaki jár a fák hegyén: a legtöbb Kányádi-vers mint igazi népköltészet önmagában él az emberek emlékezetében, nem Kányádi-versként. Utóbbi annyira szerző nélküli sorként maradt meg bennem, hogy gyerekként egy ideig azt hittem, vagy csak úgy van, vagy esetleg eleve nekem jutott az eszembe, mígnem a makói könyvtár polcán egyszer észrevettem kötetcímként. Már rég ott van, onnan maradhatott meg bennem. "csak az nem fél kit a remény / már végképp magára hagyott". Kányádi halála azért pótolhatatlan veszteség a magyar költészet számára, mert az utolsók egyike volt, aki nem csak úgy bízott a nyelvben, ahogy az utána következő nemzedékek már nem feltétlenül, de aki ezt a bizalmat hihetetlen erővel tudta megszólaltatni. Maradt - megint - az olvasás.


...

hát igen, Timi tökéletesen megválaszolta a kérdésemet..."mi marad itt nekünk"

"Maradt - megint - az olavasás."