hoppon...

mennyire vártam

hogy felnőtt legyek

észre se vettem

mikor esett meg

de az is lehet 

mindig az voltam

és gyerek sose

igy hát várhatok

a semmire

az 56.érettségi találkozó utáni gondolatfoszlányok

nem is kerek a szám...

egy év alatt mi történt

az a jó ha semmi

de megint meghalt valaki

aki sose jött a találkozókra

mondják nagyon elhizott

felnőtt unokái vannak

amúgy máshol  a kisunokák rosszak

különösen a pestiek

még köszönni se tudnak

(dehogynem az én unokám

mindig mondja  viszlát)

valaki már dédnagymama lesz

nem is olyan soká

s majd esküvő is valamikor...

úgyhogy most nagyon boldog

igaz a férje ebben az évben elment

de már előtte is sokszor

A. kór miatt, ami nem kimél

sokakat, itt is most is

váltottam egyikükkel  néhány szót

de nem tudom tudta-e ki vagyok

kerültem a konkretumot

nade tudjuk-e kik vagyunk

az biztos hogy már nem azok

akik valamikor

vagy hatvan éve

arcunk mögül felrepedeznek

a régi fiúlányarcok

de az már nem miénk

a régi fotókon

csupa szép szelidség

csupa tabula rasa

14-18 évesek

mimindent irt rá(nk) az élet

utána

s milyenek lettünk mára...

jaj nekünk

pedig még örülhetünk is

hogy ezideig

élünk

sokan már nem

s rák agyvérzés

gerincsérv

szivbaj

fóbiák

környékeznek

itt is egyeseket

vagy a társak

betegek

rájött már mindenki

arra hogy az élet

nem fáklyásmenet

legalább is nem végéig az

de hát örüljünk annak

hogy még menetelhetünk

s különösen mi kik után jönnek

gyerekek......

nomeg a régi emlékek

amikkel még

rendelkezünk

akkor is, ha

már nem figyelnek

meséinkre

és mi is már csak

az első mondatokra

s jóllehet

beszámolóink rövidek

egyszer csak

érdeklődés hiányában

abbamaradnak

befejezetlen

s elégtelen

(bár már rég az  sincs

ki osztályzatot adna)

s fejünk fölött elröpül

az  iskola

s az élet

meg-megszólitva

                                                                             

mert annyi mosoly, ölelés fönnakad

a világ ág-bogán. (József Attila)

én nem panaszkodhatom
engem mindig megszólít
valaki vagy valami

egy ismerős az utcán
vagy egy kósza fénysugár
a levelek ágbogán

együtt a természettel

ki a szabadba

minden tavasszal

amint kibújnak a rügyek

a tetszhalott ágakon

virágokkal virágozni

napot visszasugározni

felhő ha takarja

bámulni azt

frissülni a zöldellő

lombok alatt ülve

majd bicajra pattanni fel

újra hinni, szabad vagy

a szabad ég alatt

aztán hullani egyre

sárga levelekkel

avarrá válni

 

s várni

hogy eltakarítsanak

vagy inkább

a telet, a havat

hogy majd beborít

az áldott tiszta hóesés

 téged is 

lányom, versei a klubrádióban...

lányom hallgatom a klubrádióból (az interneten)

a verseiről beszéltetik és beszélnek , az új kötete kapcsán, de most nem vele olvastatják a verseit, hanem a kérdező riporter (Kelen Károly) olvassa, illetve alkalom adtán mondja fejből, kivülről, ha épp nem találja a kötetben, amit egyébként a zsebében egy társaságba is elvitt... meséli...

miközben - mint mindig - a versek nőiségét - elemezgetik... ez lányom kötetei esetében eléggé megszokott, eleve költőnőként konferálták föl...
nagyon érdekes férfihangon hallani ezeket az u.n. nagyon női verseket

hát akkor ugye mégis csak univerzális tartalmakat (is) közvetitenek...



(a műsor cime:folyt köv, szombaton délelőtt megismétlik...szerintem érdemes meghallgatni... ezért most nem is irok többet..::)

ha már szóba- és előkerültünk....

MÉLYSÉGESEN MÉLY A MÚLTNAK KÚTJA

........

elmúlunk?

-meséljek valamit... - mondja , miközben sorunkra várunk, egy ősz, kopaszodó, bajszos ember, mellettem - meséljek valamit... ugyan miről - hát arról, mi is volt 60 éve...

60 éve, épp elsősök voltunk az általános iskolában.... egy osztályba jártunk (később már nem, mert a fiúkat külön iskolába rakták), jóval később a fiát tanítottam, ő meg a lányom. De most csak arra emlékszünk, amikor mi voltunk 7 évesek...

hogy eltelt az idő - mondja

hát igen, észre se venni, - épp a napokban törtem a fejem rajta -, hogy lesz az emberből egyszer csak öregasszony... mondom, magamra fogalmazva, ezt az "-asszonyt" - (bár az asszony is ember!) - mert mégsem akarom rá is sütni ezt a megöregedést. Erre a mellettem ülő - mitagadás - "öregemberre"... Ő persze udvariasan háritja rólam is az öregség  bélyegét, nem vagy te öregasszony! Dehogynem, tudom, amit tudok... és ő se fiatalember már...

.........

Hazafelé olyan virágüzlet előtt szoktam néha elhaladni , ahol egy táblára ki vannak rakva a gyászjelentések. (Régebben sose olvastam , újságokban sem - csak értetlenül csodálkoztam egy - idősebb - kolleganőmön, aki mindig a gyászhírekkel kezdte az újságolvasást, és soha el nem mulasztotta volna... Mostanában azon kapom magam, hogy én is elolvasom, ki halt meg épp, és az évszámokkal kezdem. És egyre közelebb vannak az enyémhez, aztán van, amikor épp annyi. Mint pl. ma is. És épp egy "fiú" az iskolából, a párhuzamos osztályból... (a múltkoriban saját osztálytársnő...)

.............

A bolt előtt rámköszön egy régi, őszhajú ismerős, az ő apukája és az én anyukám osztálytársak voltak a gimnáziumban , (már majdnem  90 éve)ő pár évvel "fiatalabb" nálam, nem is köszön, inkább egyből kérdi "hogy vagyok" de nem csak úgy, rutinból, közhelyesen, hanem úgy, mint akit tényleg érdekel, - csak nem lát rajtam valamit, ami miatt kérdi... gyanakszom. De nem! - nyugtat meg. (?) Aztán megállapodunk abban, hogy volt már jobb hangulatom is, elég "nyomott" vagyok mostanában. Olykor. Ja mert ugye az egész élet rámnehezedik, nem dehogy - tiltakozom!  Hát tényleg, akkor mi nyomaszt néha, gyakran...?...(lehet , hogy tényleg az a vállaimra meg a lelkemre nehezedő 67 év...?)   Ő meg, mondja, azt szokta mondani, ha kérdik, hogy van, hogy "korához képest jól"... ezt én nem szeretem, ezt a korra hivatkozást, mert ez azt feltételezi , és joggal, hogy a korral eleve - még ha jól mennek is a dolgaink - romlunk, hanyatlunk... múlunk. De hát nem így van?!

............

A múltkoriban Haumann Péter beszélt a Zárórában - egy éjszakai műsor nappali ismétléseként , s így még feltűnőbb volt, amikor a hatvanvalahány évére utalt, s arra, hogy szinte irígykedik egy feszes tölgyre, ami tovább él, és nem is látszik rajta a kora... De aztán nem merül dekadenciába és pesszimizmusba a beszéd, mint ahogy ő se. (egyébként nekem "korához képest" éppenhogy elég "feszesnek" tűnt ő is!). Rozi unoka emlegetése, minden pesszimizmust feloldott, "életet " vitt a beszélgetésbe, mintahogy a szinész életébe  is.

.............
Ki beszél(t) itt elmúlásról...?!

(h.I. azóta én is emlegethetek unokát!:) 

aliz2. :: 2010. máj. 26. 19:36 :: még nincsenek kommentek 

ez a fenti jegyzet véletlen került ide másolásból, benne volt a gépben,  de már hagyom

a fotó is múltat idéz

régi Makó, régi főtere, régi én... ,..

a város átépült, a szökőkút szobrát áthelyezték kisebb térre, kisebb talapzattal...

a közelünkben van, pár méterre tőle egy pad , ott szoktam ücsörögni

s nézegetni e régi szobrot is:

......

láthatási apák

miért nézik az óráikat
olyan feltűnő gyakran
a láthatási apák

pedig oly ritkán
lehetnek együtt
a gyerekeikkel

feszengenek
miről is beszélnének
még szerencse
hogy a cukrászdában
enni-inni lehet
ehelyett

sőt
néhol
még tévé is van
ha már jól laktak
hogy nézni se kelljen
egymást

milyen változatos is
egy láthatás....


(u.i. nem értem, de kétszer is egymás után voltam véletlen szemmtanúja ilyen eseteknek... biztos van példa másmilyenre is, de mindenesetre ezek nagyon elgondolkodtattak, mint ahogy más előjellel az, hogy családban milyen gyakori már, hogy az apák foglalkoznak kisgyerekeikkel,)

mondóka nyűgös öregeknek

semmi se jó

se a meleg
se a hideg

se a halál
se az élet

én vagyok az anyukád

én nagyra növök te meg kicsire

én leszek az anyukád

mondtad óvodáskorodban

emlékszel ugye

de azt nem hitte senki se

hogy a növés és alacsonyodás

váltott igazságain túl

a többi is úgy lenne

úgyhogy ideje tisztázni:

én vagyok az anyukád

örökre

azaz mig nem kicsinyedek

a porig le

tehát amíg élek

sőt tovább

és ne cseréljünk szerepet

légy csak a gyereked

anyja

s akkor is ha fejedre nő

ő

akárcsak te az enyémre

lányom múltja

lányom múltja
nálam maradt
lerakatban

mindent
maga után
hagyott

az egész gyerekkort
meg még ráadásul
egy kis ifjút

barbie babákat
poni lovat
kedves könyveket
naplót, kéziratokat
remek sajátrajzokat
sőt sajátkönyvet is
nem a gyereknek lennit
hanem a kamaszkorit

és a fotókat
amikből most kérnek
egy antológiához
miben szerepel

kamaszoknak

de neki semmi nem kell
a kamaszmúltjából sem

túllépett mindenen

tán az anyján is

ki topog egyhelyben
és megőriz mindent

nem csak a szűk lakásban

hanem
főleg
megnagyobbodott
szivében

utazás helyett...

"Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülõgépen is
gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében heverészek,
mégis túljutottam a szakadékon" (József Attila)


ma délelőtt ezen a mondaton különösen elidőztem, mikor olvastam egy verskedvelő fb ismerős által feltett József Attila verset, minek cime is az. minden mondatát szeretem, ismerem, de valahogy ez ugrott ki belőle ma...

talán a közlekedésben való korlátozottságom miatt, hogy megint nem tudtam "utazni" (se lovon, se autón, se repülőgépen, de még csak buszon és vonaton sem....pedig szerettem volna elmenni a Király utcába, a Jazzköltészetre, ahol lányom is olvasta fel verseit....19 órától (még a fél kettessel elérhettem volna, de csak estére vagyok teljesen utazóképes)

aztán némi vigasz lett, hogy előtte 5-től a PIM (Petőfi Irodalmi Múzeum) jó szokásához hűen, közvetitette az idei Móricz ösztöndijosztást is, amin a tavalyi Móricz ösztöndijasok is jelen voltak, köztük lányom, sőt, "szerepeltek " is...beszámolva arról mire használták az ösztöndijat, nos lányom meg H Judit fel is tudták mutatni a kötetet ami ez idő alatt irt versekből született és volt egy kis interjú is....

itt a 34,40-48,56 p:                            

https://www.youtube.com/watch?v=US8JcdmT234

szóval  ez kárpótolt, persze a jazzköltészetet már nem közvetitették:(

de hát minden nem lehet...

(csütörtökön viszont 8-tól a Klubrádiót meghallgathatom interneten...újabb interjút:) , aztán meg az M5ről a Mindenki Akadémiáján az előadását.. (azt is netről, mert még rossz a tévém...de hogy segit ez a kis számitógép sokmindenben... (át a szakadékon:)....


(persze, azért, mindenben nem)

.....

közben felkerült egy jó kép... Judit és Timi felolvasnak...

http://www.kultura.hu/kik-kaptak-moricz

...mindig tudja?

az ember mindig tudja
mikor hol a helye

mikor az anyja mellén
mikor az óvodában
mikor az iskolákban
mikor a munkahelyén
mikor a hitvesi ágyban
mikor a gyerekével
mikor az unokával
mikor az öregek otthonában
mikor a kórházban

s mikor a... hol is...?
a föld alatt

minden út a zeneakadémiába vezet...

az úgy volt, hogy már készülődtem a fővárosból hazautazni...,

lányom könyvbemutatójára mentem fel tulajdonképpen, de másnap volt egy kiállitásnyitása... amikor már unokám is láthattam, sőt, voltunk együtt anyák napján gyerekkoncerten a magvető caféban (eszterláncon..), én többször is betértem képekbe gyönyörködni a Kieselbach galériába,,, láttam két filmet is a Művészmoziban(1945, Julietta),az irók boltjába is vissza-visszatértem, volt ott egy szegedi könyv, de súlyosnak találtam, na majd Szegedről egyszerűbb lesz, legalább is közelebb- gondoltam....(rosszul), 7 órakor zárt a bolt, ezen a nap már nem utazhattam haza - a fáradtságtól, mi estére múlik el, mikor már nincs vonat....de hogy is kéne kihasználni az időt akkor már? 7-kor kezdenek a szinházak, bár közel a Radnóti, meg a Thália, tehát ez nem jó ötlet, megáll egy nagy különjárat előttem épp ekkor, és ünnepibe öltözött idősebb utasok szállnak ki belőle, láthatóan valami esti programra felé, hát kiváncsian bár diszkréten nyomukba eredtem és igy jutottam el a Zeneakadémiáig, sőt a pénztárához, Kobajasi koncert ! már napokkal előbb láttam a prospektusban, ami épp a kezemben is maradt, lemondóan, mert minden jegy elkelt... viszont ,,, hoztak vissza jegyeket.... többen is, többet is, de lányom negyed 8ig tanitott épp az egyetemen, vártam , hogy hivjon, vagy üzenjek neki, mert azt hiszi már elutaztam,, egy jutányos jegyet megvettem, mikor szólt is a csengője, (pár napja délután errefele sétáltunk épp, s nem véletlenül) hát, elcsodálkozott...

és fél nyolcra már fent is ültem a csodaszép zeneakadémia egyik oldalerkélyülésén....

 igaz csak fél szinpadot láttam, és Kobajasit is csak félig, de a zene , ami elárasztott, fenséges volt, élőben, és a gyönyörű környezetetben....

Kobajasit még anyuval csodáltuk fiatalkorában (a tévé karmesterversenyében, amit megnyert....

(volt egy pincér a Koronában, akinek ugyanolyan frizurája volt és tán ettől is,meg az örökös mosolyától, hasonlitott kicsit rá, egyből anyu kedvence lett, emlitette is neki a hasonlóságot, de pincérünk(ezen is ) csak mosolygott... tán nem is tudta kinek a hasonmása... rég nem láttam, egyébként később felhagyott a pincérségel és újságot, folyóiratot árult egy szép fabódéban, ami már betört ablakkal, omladozva eladó, kiadó táblával áll a főutcán) .)

az idő eltelt Kobajasi fölött  is, de épp olyan dinamikusan vezényel, és varázsolja elő a zenekarból a csodahangzásokat...mint annak idején

örültem, hogy nem utaztam vissza...

hogy sodródtam a zene háza felé, (mint amúgy sokszor is), de hogy most be is mentem,
hogy hagytam sodorni magam, és lépni is tovább

utoljára Fisher Annit hallottam itt, Beethovent zongorázni....

most is Beethoven Egmont nyitánya emelt fel az erkélynél is, jóval,  magasabbra

Kodály Galántai tánca, no és a szabadérzésű Csajkovszkij 5. szimfónia....

lassan és nehezen hagytam el a marasztaló épületet, ...

 szinte utoljára 

(utánam már csak a zenészek jöttek, hátukon a hangszereikkel...)

egy különös könyvbemutató

mintha valami iskolai találkozóra, vagy régi makóiak találkozójára jöttem volna,a könyvtárba, régi kedves iskolatárs könyvének a bemutatójára, ami közvetve utal is Makóra de főleg arra, analógiásan, hogy nem lehet, nem szabad elfelejteni... ahonnan indultunk...

Farkas Gabi már  vagy 50 éve elkerült Makóról, egyetemre Szegedre, majd Vácra, ott dolgozott, ott nősült...de hűségesen, rendszeresen visszajárt Makóra, és most a könyvével is...  Ő nem felejt... és érezte, a hívást, hogy meg kell írnia, amit látott Jeremiást idézve a mottójában is: írd meg, amiket láttál, és amik vannak...

ahogy körülnézek, még a kezdés előtt, csupa régi ismerős a gimiből, Bencze Ildi, aki a másik osztály társ , a még messzebb , Londonba elkerült oszt társ (Lantos Péter)  könyve körül is bábáskodott...óhatatlanul eszembe jut magyar tanáruk Stenger Gizike, vajon nem -e az ő hatása is szerepet játszik ezekben az igényes és tudatos -bár kései - írásokban....

itt van közös tanárunk is, Tóth Feri bácsi, ő művészettörténetre tanított bennünket) valahogy érezzük az együvé tartozást, akár egy érettségi találkozón, még ha nem is oszt társak vagyunk, de örülünk egymásnak...

és aztán hallgatjuk Gabit (nem gáborbácsit!) akiből ömlik a szó...kérdés nélkül is (U. Zsolt háttérbe is vonul, diszkréten)

részletek is elhangoznak a műből, engem, egy különösképp megragad, az anya (Panni) és a nagymama kései találkozása.... eltávolodásuk...

igen, emocionálisan is, ahogy Gabi ki is emeli, és  hangja is olykor megremeg a feltoluló
érzelmektől...

egy története mindenkinek van, de nem lehet abbahagyni ha egyszer valaki elkezdte az irást..terel tervekre  U. Zsolt...zárásképp.... utinaplóit dolgozná föl,mint ebben a regényben főleg a leveleit....

de érezhetően fél.. hogy nem marad idő rá (ezt a regényét 10 évig irta)

én hallgatnám még....sokáig, búcsúzóul mondom is neki, s hogy feltétlenül irja meg a sok mondanivalót, ami benne van. ő is a z idő szoritásától tart. már mindegyikünk...de ő legalább megirta a családja regényét, és mint nyilatkozza könnyebb is lett a szive és a lelke...

és mit számit az a 78 év?! olyan fiatal mint volt....csak a szeme csillogása mintha nem a korábbi kedves huncutságból fakadna már....

miket látok

                                                   mindenki a maga
                                                   mennyországába
                                                   vagy poklába juthat

-----

istenem, istenem,
mily szép a te teremtett
világod
földed, eged,
felhőid, virágaid
fáid - néha embereid is

én már csak nézem
észrevétlen...
s nem játszom benne
szerepet
de örömmel szemlélődöm
a szépet keresve

s minthogy nappalainktól
függhet éjszakai álmunk

épiteném
menyországom
ha szépet
látok

jaj csak ne kéne
becsukni a szemem
oly sokszor
attól amit látok....


-----------------

mi lesz a túlvilágon

ha mint az álom...

az is attól függ
amit itt és most
látok,

hiánypótló álom

Hiányzol.

álmomban mondtam ezt a mondatot... de életszerűbben hangzott, mint sok minden a valóságban, amit neki (vagy bárkinek is) mondtam...

félrehúzódva a többiektől, ült egy széken, s én odaálltam mellé. a többiek elmosódtak...

bólogatva válaszolt, inkább visszhangzott: 

te is nekem.

.....

szép álom mozzanat volt (másra nem is emlékszem az álmomból)

csak erre a tiszta egyértelműségre

mintha nem is álom lett volna

hanem  egy (javított) valóság

Makó 105 éves sportjából pár év és ismerős...

a hagymaház aulájában a makói sport 105 évéről látni kiállítást

nem  voltam a megnyitón, és bizonytalanul is léptem be az aulába

t. i. pár napig nem is voltam a városban és nem is nagyon tudtam mi ez az esemény, érdekel-e egyáltalán?

aztán egyre inkább belemerültem a kiállitás fotóinak a szemlélésébe, u.i. kiderült, hogy több ismerős arcot látok a fotókon, mint ha kint járok a városban

igaz, jó pár évtizednyi korkülönbséggel, s nagyrészükkel már nem is találkozhatnék...sehol. a föld felett...

az első ismerős arc Wittenberg Magda volt, Mellettünk laktak a szomszédban, az apukája asztalos mester, sokat néztem, hogy gyalul, és Magdival,( aki - látom is -  jóval, majd egy évtizeddel,  idősebb volt nálam,) mentem néha az  iskola felé, Ő Keribe járt, az akkoriban a mi altalános iskolánk előtt volt. Együtt mentünk, de nem igen beszéltünk, Nem volt beszédes, se vidám. Lehet, hogy épp a koncentráltságnak, komolyságának, elszántságának is köszönhette remek atlétikai eredményeit (nomeg a termetének, alkatának:, nyurga,, magas , vékony lány volt - ez a portrén nem látszik... Pár éve halt meg, de én középiskolás kora óta nem láttam, S e ragyogó sporteredményeiről nem is tudtam...

nomeg a tornász fiúk, a fehér egyen ruhájukban, a gimiből! Rájuk jól emlékszem,. jól néztek ki, és gyönyörűen szertornáztak, ha lehet ilyet mondani, Dehát így is volt, a most tudatosított eredményeik is igazolják, országos másodikok lettek (régi dicsőségünk... ugyebár)...de mindez a "mi időnkben"... :) húzom ki én is magam...(bár sok közöm nincs hozzá, annál inkább Tarjányi tanár úrnak, ki később évekig kollegám is volt, de ilyen ragyogó későbbi eredményekre nem emlékszem...)

De hát sic tranzit gloria mundi.. ?

Nem, mégse! milyen jó, hogy megmaradtak az újságcikkek, érmek , fotók stb... és most ki is állították... a későbbi nemzedékek okulására, netán.....de egy kortársféle nosztalgiájára biztosan.....

hivatlan vendég

,hívatlan vendég?
 
ó nem, nem szeretnék lenni
sehol semmikor!

csakhogy egy idő után
valamennyien azok vagyunk

mert akik (életre) hívtak
ugyan hol vannak?

az ő vendégszeretetük
már rég nincs sehol

velük együtt

sehol se otthon

mindenütt otthon volt
vácimiska bátyánk
jött piruló arccal
szőke szelek szárnyán
aktatáskájában
versek garmadával
collegium artium
különóráján
lelkesitett
szegeden
az egyetemen
hatvankettőben

pálisti is  felszólalt ott
otthonosságot firtatón
bár neki a fizikusok
volt a vesszőparipája
csakhát a dürrenmatt
nem lehetett jelen
svájcból szegeden
hogy kérdését realizálja
mi nem volt annyira komplex
mint később az egész élet
egyetemi és színházi problémákon
túl . elmegyógyintézetekről
öngyilkosságokról, korai halálokról
nem is beszélve
(pedig hát naponta gyilkolta
120at verő szivét
váci is,
pál pedig önként
a mélybe zuhant le
(nemhiába hagyta le
már jóelőbb
a magarendezte
tragédiából
a záróbiztatást -
nem hihetett benne )

most én itt
se ott se
kései krónikás
csak botorkálok
emlékeinkben
se itt se ott
sehol se otthon
se a múltban
se a jelenben

a zsinagóga felett

a zsinagóga felett

mindig míly beszédesek

a fellegek

ki fejti meg

nincs senki

aki válaszolni tudna

kérdéseikre

nem adom...

nem adom a ráncaimat
megdolgoztam  mindegyikért

se az ősz hajszálaimat
a tél is fehér
ha hó lepi
várom

szeretem a hóesést
megtisztit és nemesit

megharcoltam
a telem is
jóelőre

de most még éppen
a tavaszi nap éget
s továbbráncosít

hajam is
egyre fehérebb

2017. május 15. Maros-part

kire tartozik,,,

na és mi van
ha egyszer csak
meghalok

ennyi nyavalygás után
csak úgy ripsz-ropsz

egy ókori bölcs
ki már rég
elporladhatott
azt üzeni
ne törődjek vele
nem rám tartozik

na de kire...?!

(erről hallgatott)

egy haiku születési körülményei... és utóélete

jöttem, zuhogó esőben az utcán, egyik kezemben , fejem fölé tartott ernyő, másikkal irányitottam a biciklikormányt

szép iriszek szegélyezték az utat,oldalról, majd hirtelen szemben egy csodás, kész kép:  régi, öreg fa törzséhez simuló zsenge, halványrózsaszin rózsabokor ágak...

sajnálkozva konstatáltam magamban, de kár, hogy nem fényképezhetem le ebben az esőben, na majd holnap... - gondoltam, s ebben a pillanatban lehullt egy  halványrózsaszin szirom....

tehát, akárhogyis,  az a holnapra tervezett kép már nem lehet olyan teljes, mint amit az imént láttam...

és  eszembe jutott - mint már annyiszor- az Ikrek hava idézete., továbbgondolva a kérdést: halott-e már a perdülő szirom, ha hullni kezd? vagy akkor hal meg , mikor földet ér?)

s talán némi tétova válaszul is, jött, ég s föld között e haiku:

perdülő szirom
földhöz egyre közelebb
messzebb az égtől

u.i. másnap (ma)

direkt arra mentem, hogy lefényképezzem a tegnapi látványt...

erősen sütött most a nap, oly erősen világitotta meg a fát és a rozsaágakat, hogy szinte elvakitott és alig láttam valamit...az erős fény tompit.... eltakar, gátolja az igazi meglátást

de aztán is, mikor elbújt felhő mögé a nap, semmi sem volt ugyanaz... mint tegnap

bizonyára több szirom is lehullott azóta, de nem csak ez a külömbség

a világ (velünk együtt) pillanatonként változik

kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, és ez nem csak a valóságos folyókra érvényes, hiszen minden folyik

mindig csak az első pillanat az eredeti, nem léphetünk a nyomába, az itt és most (hic et nunc) egyszeri, minden kisérlet a megismétlésére csak utánzat lehet, hamisitvány

ilyen értelemben lehet hogy az egyszeri, azonnali fotózás is már az, mert észrevétel utáni pillanat...

carpe diem - éld a mát? -mondanám inkább:  : a pillanatot----

hiszen lehull

....................................................

könyvbemutatós felruccanás után

lányom könyvbemutatója, az Irók Boltjában , május 2-án... végre -vagy félévi kihagyás után - felutaztam a fővárosba.. aztán persze, szokásom szerint maradtam jópár napig , s tovább mint terveztem. igy van az, ha valaki már nehezebben mozog, ott ragad le, ahol épp van. Bár tegnap Szegedre is beruccantam innen, mert lányom lehívták az egyetemre előadást tartani, s gondoltam, jó lesz egy kis utóbeszélgetés még, ha futólag is, meg intéznivalóim is akadtak (maradtak is) a szomszéd nagyvárosban. (Makón egyre több mindent nem tudok elintézni, mintha menne össze (velem együtt)

Pesten a bemutató nagy élmény volt, de nem áradozok, rengetegen voltak, érdekes volt a beszélgetés,és elismerő... de inkább ideteszem az erről készült felvételt (annak akit érdekel...):

https://www.youtube.com/watch?v=CarxsC5Nwyk

(további)ott készült fotóimat pedig a fotós blogomról:

http://alizfotok.blogspot.hu/2017/05/kepek-egy-konyvbemutato-korul.html


(amúgy a mai Magyar Nemzetben is olvasható egy nagyraértékelő cikk a könyvről: a 12. oldalon...
imigy bevezetve

 Közérthetően szól mindennapi küzdelmeinkről, és félelmeinkről új verseskötetében Turi Tímea költő

és időközben neten is olvashatón: https://mno.hu/konyveshaz/neha-tenyleg-epp-az-az-igaz-amit-kimondunk-2398149
....



Végre láttam az unokámat is, a 4. szülinapja óta sokat változott...
egyáltalán fél év alatt minden... és mindenki (az is lehet, hogy legtöbbet én(?)

ha futja időmből, erőmból, kedvemből... beszámolok még az élményeimről, elég sok és zsúfolt volt, és megpezsditett, de fizikailag el is csigázott...


de muszáj mozogni, kimozdulni - mindenféle szempontból

társas magányom

hazaérve az ajtóm előtt állva
mindig van egy olyan érzésem
mikor a zárba teszem a kulcsot
hogy van bent valakim

de miközben forgatom
már tudom
hogy dőreség
csak régi emlék
rossz beidegződés

de néha bent
az iróasztalnál is
át akarnék szólni
a szomszéd szobába
de persze mire
kinyitnám  a számat
rájövök nincs ott senki

...

azt hiszem
eredendően
társas lény vagyok
s nem való nekem a magány

s miközben tényleg egyedül vagyok
arra emlékszik mindenem
mikor még nem

nem tudom becsapni
ő csap be
pillanatny illúziókkal
engem

félni

te mindentől félsz

régről egy férfi hang 

már nem tudom kié

de nem is az számit

mert ezek szerint

nem csak újólag

hanem már régen

volt vagy nem oka

de féltem

miért ne félnék

egyre jobban

azóta

s most

mikor a minden

egyre erősebb

s én egyre gyöngébb

régi, új...

folyton új lakásba akartam költözni

hogy is nem vettem észre, hogy közben megöregedtem, és a régi illik hozzám - s a bútoraimhoz is...

hiszen "vén bútordarab" lettem magam is

nehezen mozdítható

s lehetek akárhol

folyton "a régi házban" bolyongok

azaz lassanként már csak süppedek
egy mély pirosra áthúzott fotelba

annyi rendes fiú....

annyi rendes fiú van
mondta mindig anyám
s fejét csóválta rám
de én untam a rendeseket
s kedveltem
kik mellett unatkozni
nem lehetett

pedig de jól jött volna
oly sokszor
egy kis unalom
izgalmak helyett

de hát
ki hallgat
az anyjára

kinyílok-becsukódok

néha becsukódom
néha meg kinyílok

ha becsukódóm
teljes a zár
ha kinyilok
be nem áll
a szám

gyakorlom a
középutat

álmomban
hallgatok

bár régebben előfordult
hogy olyankor is beszéltem

talán olykor most is
megteszem

de nem tudhatom

egyedül alszom

sóhaj

                                                                                in memoriam Rigó Béla

hova lett rigó béla
ma hajnalban elröpült

és hol van veress miklós
itt botorkál valahol

és vári péter 
eltűnt régen

alma materünk
jeles költői
egykoron

égetni akartatok
ugye jimmy... prof

de minden-minden láng
előbb-utóbb kihúny

istenem, istenem...
hova teszed az emberi arcot
még idő előtt elmulasztod

rigó béla üvölts
élned adatott
de már te is
semmi vagy

és régen elmentek
a buldózerek is

hát jó utat

anyák napján - anyámnak

már mindig előttem jársz

bár mindig lemaradtál

egyszer-kétszer
el is hagytál
azt híve
könnyebb lesz
nekem
nélküled

akkor
magadnak is
teher voltál
de e gondolat
volt az őrület

ahogy H prof
is megmondta
s méltányoltad

ki anya
ilyet nem tehet

és mindig
meggyógyultál
pár hét után
mindig kisütött
belső napod
s melegitett
világitott
mindenkire
leginkább
rám
de nem mindig
vettem észre

elvakitottak álnapok
s csalóka fények
miktől óvnod
nem lehetett

......

most anyák napján
lányom felköszöntött
tudod az unokád
a csillagod
kire mindig
felragyogott
mosolyod

már neki is van gyermeke
ki felköszöntse e szép napon

én meg rád gondolok
de már semmit se adhatok át

mostanában én maradok le mindig
egyre lassabban járok és élek

s te már mindig előttem jársz

utóélet

már utcája is van
(iskolája régen
az ő nevét viseli)

de most egy új városrészen
fedeztem fel a nevét
idősb mestertanára és
autóbalesetes festőtársa közt
akivel egyforma színű
volt a szemünk
valaha rég
s megfogadtuk
vigyázunk rá
mert ritkaság
de én se óvtam eléggé
a zöld a kék belőle sehol....
s nincs is ki kikeverje
azóta már ő se
a másik utcanévtulajdonos
s nem mondaná már a szememre
hogy olyan mély mint egy kút...
és elmerülni kéne benne...

sok névtelen utcán kóboroltunk
van vagy negyven éve már
sok nyáréjszakán
csak néha álltunk meg
megölelni egymást
legtöbbször egy fehér templomnál
ott mondta hogy minden ízületünk
egymásnak lett teremtve

ugye érzem....

bólintásom volt
az esküvésem
s mindketten
telve voltunk
igenekkel
és igéretekkel

de nem tettük meg
végig utunkat
egyszer sem

a beigért szeptember
a finisünket elvette

már csak toporogtunk
egy helybe'

aztán elmentem
másfele

aztán ő is el

s végleg el

mignem

utcanév lett belőle

de kin nem jár
senki sem

megnéztem a térképen
az utcája néptelen
s még egy ház se
épült rajta

ez az utóélete?
(ja persze
még az iskola neve!)

inkább élne
s festene

.....

azért
megkeresném azt az utcát
végigmennék rajta
én ,vele - egymagamba'

de már oly nehezen battyogok

(mindenkit elhagytam
mindenki elhagyott)

s valakibe kapaszkodni
volna jó dolog....


s nem csak
ezekbe
az
ócska
emlékekbe

ápr 26