jöttem, zuhogó esőben az utcán, egyik kezemben , fejem fölé tartott ernyő, másikkal irányitottam a biciklikormányt
szép iriszek szegélyezték az utat,oldalról, majd hirtelen szemben egy csodás, kész kép: régi, öreg fa törzséhez simuló zsenge, halványrózsaszin rózsabokor ágak...
sajnálkozva konstatáltam magamban, de kár, hogy nem fényképezhetem le ebben az esőben, na majd holnap... - gondoltam, s ebben a pillanatban lehullt egy halványrózsaszin szirom....
tehát, akárhogyis, az a holnapra tervezett kép már nem lehet olyan teljes, mint amit az imént láttam...
és eszembe jutott - mint már annyiszor- az Ikrek hava idézete., továbbgondolva a kérdést: halott-e már a perdülő szirom, ha hullni kezd? vagy akkor hal meg , mikor földet ér?)
s talán némi tétova válaszul is, jött, ég s föld között e haiku:
perdülő szirom
földhöz egyre közelebb
messzebb az égtől
u.i. másnap (ma)
direkt arra mentem, hogy lefényképezzem a tegnapi látványt...
erősen sütött most a nap, oly erősen világitotta meg a fát és a rozsaágakat, hogy szinte elvakitott és alig láttam valamit...az erős fény tompit.... eltakar, gátolja az igazi meglátást
de aztán is, mikor elbújt felhő mögé a nap, semmi sem volt ugyanaz... mint tegnap
a világ (velünk együtt) pillanatonként változik
kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, és ez nem csak a valóságos folyókra érvényes, hiszen minden folyik
mindig csak az első pillanat az eredeti, nem léphetünk a nyomába, az itt és most (hic et nunc) egyszeri, minden kisérlet a megismétlésére csak utánzat lehet, hamisitvány
ilyen értelemben lehet hogy az egyszeri, azonnali fotózás is már az, mert észrevétel utáni pillanat...
carpe diem - éld a mát? -mondanám inkább: : a pillanatot----
hiszen lehull
....................................................
azóta már a régi öreg fát is kivágták!
VálaszTörlés