igy mosolyogtak ők...

Zajin Adar van... Mózes születésének és halálának  évfordulója, de  ezen a napon én nem Mózesra emlékezem, hanem anyukámra.... U. i. 26 éve, február 12-e , épp Zajin Adarra esett....Nem kell minden évben kiszámitani, mikor van anyám jahrzeitje (halála évfordulója), hiszen egy napra esik Mózesével, (akinek egyébként a születésnapja is akkor. )  Ami külön, megkülönbözetett ünnepnek számit.. Mindig elmegyek a megemlékezésekre,.. Ahol épp vagyok, ahhoz legközelebb, igy most Szegedre utaztam be. Mózesra emlékezni, meg a kállói rabbira (elénekelve mindig a Szól a kakas márt  (pedig még mindig nem virrad!) ...,és a év halottairól beszél  a rabbi, most két főrabbiról is...)

Anyura csak én emlékezek.... Mert csak én tudom, hogy ... 1989. február 12....  Zajin Adarra esett....

Pedig sokan és szeretettel emlékeznek rá, akik ismerték... Mert ő is szeretetteli ember volt....

ezt a régi közös fotónkat tettem fel a fb-ra boritóképnek, megemlékezésül is......

már Szegeden voltam a zsinagóga (illetve a diszterem) fele közeledve, amikor megláttam az okostelefonomon a legújabb friss kommentet a fotó alatt:

"Mindig az a szeretetteljes mosoly. Ilyenek voltak...."

irta egy most Pesten élő régi kortársismerős. És eszembe jut, az ő anyukája... bevillant a kedves arca, ő is igy mosolygott, mindig ...pedig neki se lehetett könnyű élete és az én anyumnak se... de ők igy mosolyogtak, igy szerettek....

vajon tudni fogunk-e mi is ilyen emléknyomokat hagyni (mint ami a 80 "like"ból és a többi kommentből is tükröződik):

"A szivem fáj"
"Anyukádra jól emlékszem!!!"
"Ó,de gyönyörű fotó, nekem is megsajdult a szivem!"
"...határalanul jó szive, kedvessége velünk"
"...itt van a .lelkemben"
"Időtlenül meghatónak találom. Gyönyörű"

és most, ez a legutóbbi, ami leginkább elgondolkodtatott:

"Mindig az a szeretetteljes mosoly. Ilyenek voltak...."

vajon tudni fogunk-e mi is ilyen emléknyomokat hagyni?... nem hiszem

csak csodálkozni rajtuk, (még a korabeli fotón az én képemen is ez látszik)

hogy tudtak ilyenek lenni?!,.... mindenek ellenére....

én még azt se nagyon szerettem, hogyha anyu leállt az utcán, beszélgetni, de mindenkihez volt kedves, barátságos szava -  nem értettem, miért - hiába mondta nekem, hogy ilyennek kéne lenni.... nem hittem...

már sejtem....

sokat gondolok rá, és legtöbbször a mosolyára, most is, a halála napjára emlékezve. De hirtelen eszembe jut az is, hogy jóval a halála előtt mondta (nem birtam, ha "arról" beszélt, bele is fojtottam a szót olyankor, de ez megmaradt: ) hogy nem kell egy évig gyászolni, a mi vallásunkban 30 nap pont elég! ... (már előre kimélni akart?) De, emlékszem egy évnél is tovább hordtam a gyászruhát, egyszerűen nem tudtam akkor még tarkába öltözni.... hiába nem várta (volna) el... sőt. Biztos azt se, hogy most zuhogó esőben, rosszulléttel dacolva a buszban, baktassak a Zajin Adarra....

azt hiszem inkább mosolyogva kérdezősködne lányom azaz imádott unokája fia felől, az én unokámról. Aki épp olyan mosolygós, kedves csupasziv... mint a dédanyja.

-----

Amúgy Adar hónap -mondta a rabbi - a vidámság hónapja - a 7. nap kivételével.

De jut eszembe, anyám arcán a mosoly megmaradt - halálában is.

Úgy halt, mint élt. Mosolyogva.

Mosolyogjunk hát!.... (Ha tudunk.)

...
ma (márc.3-án) egy újabb komment érkezett a képhez, egy kedves régi osztálytársamtól:

"Jó Rátok nézni,csupa szeretet voltatok!"

(remélem, nem véletlen a többes szám)