Erzsi néni élete...

...elejéről

nem sokat tudok

nagyanyám huga volt..

magáról nem beszélt sose
egyedül élt

de másokért

mintha

az lenne a

küldetése

pedig volt saját családja is

de ifjú férjét

elvitte a világháború

a „hősi halál”

szépreményű

kislányukat meg

tizenötévesen

az agyhártyagyulladás

mit osztálytársától kapott

kit korrepetált

rózsabimbós sirkövére

azt iratta

AZ ISTEN TUDJA MIÉRT

bántották is érte

mintha istenkáromlás lenne

pedig ő nem úgy értette

hanem valamiféle

hitbeli kapaszkódóként

hogy elviselhesse

mit másképp

nem lehetne

nagyanyámnak segitett

nevelni a gyerekeit

aztán a deportálás után

ápolta  nagybeteg hugát

ő szivós volt

csak egyszer mutatta

játékból gyengének magát

mikor ugráltam

nagyanyám ágyavégében

ki fáradtan odaszólt neki:

vedd már le azt a kölyköt

de ő azt mondta: nem birom

csakhogy én átláttam a szitán

s cinkosan fülébe súgtam:

ugye szereted ezt a kis kölyköt?

később mesélte sokszor

ezt a régi esetet

de sohase mondta,

hogy szeretett...

csak törődött velem

mikor anyám betegeskedett

s főzte finom főzelékeit

mikor diétáznom kellett

még verset is irt helyettem

(bár nem kértem)

és dicsért fűnek-fának

még a szegedi

főrabbinak is

meg vigasztalt

mikor bántottak

az osztáytársaim

azzal, hogy

„irigyek”

tán hogy

növelje

az önbizalmam

mi valóban

nemigen volt

alig várta

hogy gimnáziumba menjek

aztán hogy egyetemre
mint mondta  "a közegembe"

hogy valóra váltsam reményeit

de első egyetemi évem

megkeseritette

hirtelen omlott össze

fájt a gyomra

keveset evett

későn operálták meg

másnap

kórházi ágya

lepedőjén

középen

összekuporodva

elveszetten

csak annyit mondott

keserűn felnézve rám

hogy nagyon fáj

a professzor velem

közölte a szörnyű tényt

nagynénjének

megette a rák

már a félgyomrát

igy nincsen remény

de másnap

értetlenül álltam

az üres ágy előtt

nem fogtam fel

hova lett

az a kicsi test...

azóta sem...

de mondta egyszer

hogy addig él

amíg emlékezem rá

s biztos is benne

hogy én fogok...

igaza volt