GÖRFÖL BALÁZS
ÚT ÉS ARABESZK
Turi Tímea: Egyszerre egy beszéljen
Turi Tímea első három kötete már címével hol közvetlenül, hol közvetve jelezte azokat a
problematikákat, amelyek e líra érdeklődésének középpontjában állnak: a férfiakra vetett
női tekintetet, a nemi szerepeket, a nők és a férfiak eltérő, többnyire egyenlőtlen társadalmi helyzetét, a nemek közötti kapcsolatok gyakran tabusított dilemmáit. A Jönnek az összes
férfiak (2012), A dolgok, amikről nem beszélünk (2014) és az Anna visszafordul (2017) után az
idén megjelent Egyszerre egy beszéljen címe tágabb asszociációknak enged teret. Valójában
Turi Tímea költészete eddig sem korlátozódott a női lírára ‒ jelentsen az bármit is ‒, ám
most még látványosabbak és metapoétikailag is megtámogatottak az elmozdulások.
„Nincsen kedvem / folyton a férfiakról beszélni”, „milyen régen jutottak eszembe a férfiak”: ezek a versekbe ironikusan beleszövődő kijelentések (8., 31.) is jelzik az új irány igényét. Vagyis inkább irányokét ‒ a versek egy része más-más új utakat választ. Nem mindig sikeresen.
A megújulásról már a cím nélküli nyitóvers is tanúskodik. „Tartsd tőlem távol a dolgokat, / vidd tőlem el egész messze / azt, ami megsebezhet, / azt, ami megölelhet” (5.) ‒ nemcsak ez a fajta emelkedettség és himnikus megszólalás szokatlan Turi Tímeától, hanem a
megfogalmazott kérés is, a dolgoktól való eltávolodás igénye. Szerencsére inkább érzületi
kívánságról van itt szó, semmint költői programról: a versek továbbra is közel férkőznek
tárgyaikhoz, nem lankad bennük az analitikus-éles figyelem, ugyanakkor a távolságtartás
vágya immár hozzátartozik a költői én személyiségrajzához. Amelynek egy másik teljesen új vonása is megmutatkozik a kötetben, mégpedig az imádkozó emberé. Olyannyira,
hogy tipográfiailag elkülönítve, dőlttel szedve szerepel a Bevezetés az imádkozásba verssorozat. A kilenc, túlnyomórészt néhány soros szöveg ugyanakkor ironikus hangoltságú: a cím közvetlen sugallatával ellentétben nem tudást vagy útmutatást kínál, sokkal inkább
játékos, tanácstalanságról, tétovaságról árulkodik, kérdéseket fogalmaz meg (persze nem
lepődünk meg ezen, ha az Esterházy-féle Bevezetés a szépirodalomba felől vesszük szemügyre a címet). Egyes utalásokból
kiviláglik, hogy a zsidó vallásgyakorlás világa jelenti a versek közegét, de a felekezeti jelleg nem válik hangsúlyossá. A
verseknek inkább szerkezeti funkciójuk van: kvázi-ciklusnyitó szövegekként működnek, amelyek az imádság egyegy jelenségét kiemelve megelőlegezik a soron következő
versek olvasását, például a néma imádságról szóló kétsorost
a hallgatás motívumára építő versek követik. Ám a Bevezetés…-vers és a rákövetkező költemények nem egyértelmű
viszonya újraolvasásra csalogat, hogy az olvasó új és új kapcsolatokat fedezzen fel az imádságra vonatkozó szöveg és a többi vers között. Ennélfogva a Bevezetés… sorozat nem kifejezetten vallási költészet, inkább a többi verset megelőlegező jellege a fontos, de ha kapcsolatba hozzuk azzal a legalább Rilkétől induló modern költészeti iránnyal, amely rendkívüli diszkrécióval hajlandó csak beszélni az isteni transzcendencia világáról, akkor e verseket sajátos, visszafogott
és intim vallási költészetnek tekinthetjük ‒ ami még így is figyelemre méltó manapság,
amikor az igazán értékelhető magyar vallási költészet alig-alig ad életjelet magáról.
A vallási költészettel rokon vonás a kötetben az erőteljes mitopoétika. A bibliai és görög mitológiai alakok felsorakoztatása csak részben új jelenség Turi költészetében, mivel
irodalmi hősök a korábbi kötetekben is megjelentek, ám míg eddig hangsúlyosan női figurák szerepeltek, az új versekben Sára, Lót felesége vagy Pénelopé mellett feltűnik
Odüsszeusz, Jónás vagy József. A mitopoétikusság persze nagyon is jellemző a mai magyar (és világirodalmi) lírára, és Turi versei nem szolgálnak lényegi újdonsággal. A megfigyelhető célok elég jól ismertek: profanizálás („Odüsszeusz, ez a szőrös pacák”, 8.), kiforgatás (Pénelopé visszasírja azt az időszakot, amikor Odüsszeusz még csak hazatartott),
aktualizáló szembesítés-tükörbe nézés (Sára mint az elhallgattatott nők ősi mintája), centrum és periféria megcserélése (Oidipusz helyett a mellékszereplő apa, Laiosz jut szóhoz).
A versek időnként valóban képesek valami szokatlant megmutatni alakjukból, vagy egy
(elvileg) jól ismert figurán keresztül mintegy kollektív tapasztalattá tenni egy jelenséget,
de sokszor rutin- és ötletszerűek. Odüsszeusz közönséges alakká formálása, akinek távollétét Pénelopé visszasírja (Otthon, édes), egyszerű deheroizálás, a niniveieket figyelmeztető Jónás cetté változtatása puszta geg (Jónás, a cet). A mitopoétikus versek általában akkor
az igaziak, akkor fogalmaznak meg például pikírt kritikát, amikor épp nem is kifejezetten
mitopoétikusak: a „nincs olyan csarnok, amelynek közepén ne éreznék magukat a szélen”
vagy a „győztesnek nevelték őket, / éppen úgy, ahogy az összes ellenségüket” a homéroszi szövegvilágtól függetlenül is érvényes, karcos gúnyrajzok a férfiakról. Az új versekkel
kapcsolatban e sorok szerzője egyetért Lapis Józseffel, aki az Anna visszafordul hasonló
költeményeiről úgy vélekedett: „a kulturális, irodalmi előképek némileg rutinszerű, többé-kevésbé szórakoztató játékba vonásánál sokkalta pezsgőbb, izgalmasabb, frissebb az,
amikor a hétköznapi, élőbb, sajátszerűbb helyzetek jelennek meg a versekben” (Résnyire
nyílt vécéajtó. Eső, 2017/3).
Szerencsére a friss kötetben szintén bőven találhatók hétköznapi helyzetű versek is, de
tárgyalásuk előtt essen szó egy következő újdonságról. Turi Tímea eddig azt az élőbeszédtől finoman elemelt, szabadverses, hosszú és jól tagolt mondatokkal operáló versnyelvet
beszélte, amely a Telep-csoport óta a fiatal magyar líra megszokott beszédmódja. Ehhez
képest most nemegyszer emelkedett, kötött formájú, rímes-dalszerű, lexikájukban is választékos („pirkadat”, „lomb”) versekkel találkozhatunk. Míg ha eddig nagy ritkán felbukkant rím Turi verseiben, akkor ironikusan, reminiszcenciaszerűen, valamiféle hamisságot demonstrálva csengett (például a harmadik kötet A hölgykoszorú című versének
zárlatában: „most örülnek, hogy van, ki várja / és a két karjába zárja / őket; satöbbi”),addig az új kötetben a felülstilizálás közvetlen. Alighanem itt is az elmozdulás, a másfajta
hangütéssel való kísérletezés igénye munkál. A jólformáltság többnyire erősebb
személyességgel és kitárulkozó alanyisággal párosul, ami két szempontból is változást
hoz Turi költészetében. Először is a szóban forgó versekben visszaszorul a közösségi jelleg: korábban a nagy költői témák rendszerint kollektív tapasztalat formájában kerültek
színre, például az idő múlásának fájdalmas élménye nem egyszerű privát belátásként jelent meg, hanem oly módon, hogy egy közösség tagjai egymáson vették észre az idő jeleit.
Másodszor ezekben a versekben a gondolatiság és az analizálás helyett felerősödik az élményszerűség. Jellemző volt az első kötet gesztusa, hogy a Hazugság és a pontos tükörkép
című versben a központi motívumából, egy idegen arcban a régi szerelmes meglátásából nem élmény, hanem gondolkodás, morfondírozás nőtt ki (szemben például Tóth Kriszti-na azonos motívumra épülő emlékezetes, szürreális, a mondatokat elharapó versével a
Porhó kötetből). Egyfajta klasszicizálódásról, a klasszikus modern költészet poétikájához
való közeledésről beszélhetünk, amely létrehoz szép megoldásokat, főleg a kapcsolatokat
körüljáró versek, mint A gyönyörű gát esetében. Ám előfordulnak kellemetlen, hamisan
csengő, pátoszba forduló („Minden útból két út vezet: / az egyik hozzád, a másik tőled el.
/ Én már nem ezen az úton járok. / Én már nem ezen az úton járok”, 27.) vagy csikorgó,
erőltetetten rímelő („A másik ember pokol, mondják, / de a másikban én mindig megnyugvást találtam, / a győzelem nem a szívben lakik: a tájban, / add, hogy jusson szelet
nekem a tortában”, 35.) részletek is. Összességében a klasszicizálás nem tűnik termékeny
iránynak Turinál, de az elmozdulás szándéka érthető. Ezzel összefüggésben figyelemre
méltó, hogy a közvetlenül más versekre rájátszó, azokat „női változatban” újraíró költemények is (Zsoltár női hangra; Találkozás egy fiatal lánnyal) a klasszikus modernség két szerzőjének, Babitsnak és Karinthynak az ikonikus szövegeit veszik alapul ‒ miközben a recepció eddig teljes joggal későbbi hatásösszefüggéseket (Tandori, Petri, Borbély Szilárd)
regisztrált (lásd ehhez elsősorban Mohácsi Balázs: El nem mesélt történetek. Turi Tímea:
A dolgok, amikről nem beszélünk. Jelenkor, 2015/1).
Sokkal meggyőzőbbek és elevenebbek az emelkedett beszédmódú versek, ha irónia is
vegyül a soraikba. Ilyenkor nyilatkozik meg az a kritikai-szatirikus attitűd, amely még
mindig Turi Tímea költészetének legerősebb, legtermészetesebb vonása. Akkor a legjobbak és legeredetibbek a versek, amikor kritikájuk tárgya egyszerre kényelmetlen-kínos és
nem kitárgyalt, noha mindennapos. Többnyire a nemi szerepekkel összefüggő fonákságokról van szó, amelyeket a versek hol élesen láttatnak, hol gúnyosan ábrázolnak. Van,
hogy egyszerű ellentétezés világít rá habitusbeli, és ily módon társadalmi eltérésekre („Taníts meg köpni, mint a férfiak. / Taníts meg nyelni, mint a nők”, 24.). Máskor dúsabb
képiségbe ágyazódik a férfiak többnyire rejtegetett mintázatának leleplezése: „feltárult
előttem titkos életük: / sértettségük, sok bánatuk, a kétely és a csupa seb önérzet / mint
egy térkép, mint egy szabásmintaháló, / a részvét villanófényében megmutatkozott” (36.).
Megint má s esetben egy-egy közkeletű szófordulat, szlogen kiforgatása, dekonstrukciója
hordoz kritikai szándékot: „Mindenkinek kell valaki, / aki bármikor kiöntheti neki / a
szívét”; „Nem felejtem el, honnan jöttem, / csak nem akarok / visszamenni” (68.). Fontos,
hogy ez a fajta leleplező-kritikai beállítódás egyáltalán nem programszerű: Turi versei
nem előzetesen megfogalmazott feminista vagy más emancipatorikus programtervezetből vezetik le a bírálat alá helyezett jelenségeket (nem mintha ez ne lenne jogos művészeti célkitűzés), hanem maguk is gondolkodnak rajta, mit érdemes szóba hozni és ily módon
szóvá tenni. Ennek az antiprogramatikusságnak ironikus és emlékezetes jele a Feminista
kritika című vers felütése: „Nincs ezen mit szépíteni: / megbuktam feminista kritikából”.
A vers ráadásul a későbbiekben demonstrálja, hogy a feminizmushoz kötődő elméleti
tudásanyaggal hogyan élhet vissza az ironikus módon női (bár hagyományosan férfias jegyekkel felruházott: „rövid hajú, magabiztos”) oktató, aki észre sem veszi, hogy továbbviszi a patriarchális megalázás rítusait, amelyekre a beszélő a korábban interiorizált válaszmintákkal tud csak reagálni: „De csak nyeltem a könnyeimet. / Azt már megtanultam,
meg kell várnom a sírással, / hogy egyedül maradjak” (81.). Szintén emlékezetes vers a
Dal a láthatatlan munkáról, amely a fizetségben nem részesülő hétköznapi munkák lajstromozása után ironikus kétértelműséggel zárul: „Hiszen ez lett az én időm, / amikor végre
felnőtt lettem, / istenek! Legalább ezt / ne vegyétek el tőlem” (80.). Az idesorolható verseknek akkor is van politikai töltetük, ha távol áll tőlük a közvetlen politikai kiállás: egy
olyan országban, ahol máig mindennaposak a nőkkel szemben megfogalmazott bornírt
állami elvárások és természetes a nők egyenlőtlensége, a nemi szerepek kritikus megjelenítése már önmagában politikai tett. Hasonlóan áttételes a napjaink nagy közös történeteinek, így a járványidőszak attribútumainak beemelése a kötet verseibe. Szép például a Csak énekeljetek című versben a férfiakra vonatkozó sor: „Nem is láttam az arcotokat a maszktól” (31.) ‒ nehéz ma ezt nem szó szerint érteni, de már most finoman belejátszik az idézetbe az elleplezés társadalmi megfelelésekkel is kapcsolatba hozható metaforikája.
Termékenyen él tovább a kötetben Turi költészetének másik kezdettől fogva meghatározó jellegzetessége: a beszéd autentikusságának firtatása. Tulajdonképpen itt is nyelvkritikáról van szó: ám amíg a megértés, a megismerés és a gondolkodás közegeként felfogott
nyelv kritikája legalább a posztmodern óta kíséri a kortárs magyar költészetet, addig ezzel
szemben mintha háttérbe szorultak volna a nyelv másik aspektusával, a megértetés, a
beszélgetés, a kommunikáció médiumával kapcsolatos kételyek és reflexiók. Turit már
első kötete óta nemcsak az foglalkoztatja, hogy a nyelv mennyiben alkalmas eszköze a
gondolkodásnak, így a költői kifejezésnek, hanem legalább annyira húsba vágó számára
az a dilemma, hogy az emberek között végbemenő nyelvi kommunikáció mennyiben hiteles, igaz, őszinte, és mennyire kiszolgáltatott a torzulásnak, a játszmázásnak, a hazugságnak. Az ide kapcsolódó versek már alapproblémájuknál fogva társias természetűek,
hiszen a beszéd etikája közösségi dimenzióban értelmezhető. A legjobb költemény ezen a
téren az Amikor nem vigyáztam a számra: az élőbeszédszerű, de a gondolatritmus által formába foglalt felsorolás („amikor megsértettem valakit, / amikor nem akartam megsérteni,
és ezért hitegettem, / amikor […]”), a személyes jelleget általános tanulságokba fordító,
maximákra hajlamos analízis („Akihez túl közel lépsz, attól bocsánatot se kérhetsz, / mert
bocsánatot kérni csak túl közel lépve lehet”), a vallomásos komolyság és a hetyke önirónia
vegyítése („Megvan a véleményem magamról”) rendkívül jól áll ennek a költészetnek.
Nagyon elgondolkodtatók azok a felvetések, amelyek a beszéd autentikussága helyett a
hallgatás etikáját érintik, hiszen a hallgatásról mintha kevesebb szó esne (pedig Heidegger szerint is a hallgatás a beszéd egyik formája ‒ és ily módon éppúgy lehet hamis, mint
a beszéd): „amikor hallgattam az előtt, aki meg tudott volna érteni”; „amikor csendben
maradtam a vigaszra váró előtt” (60.). Éppen egyszerűségében kiváló a hallgatással kapcsolatos két aforisztikus háromsoros. A Stockholm ‒ „Az életemben a legtöbbet / a tapintat
adott / és vett el tőlem” ‒ címében jelzi a tapintat becsapós jellegét. Az is érdekes a versben, hogy a tapintat ritkán tárgyalt erény, nem része például a nagy keresztény és antik
erénykatalógusoknak, és ha szóba is kerül, aligha szokás elvitatni egyöntetű erényjellegét,
miközben valóban sok mindentől megfoszthatja az embert. Hogy mi mindentől, azt épp
az olvasónak kell végiggondolnia, alighanem személyes élményei alapján, hiszen a vers
‒ tapintatosan ‒ hallgat a tapintat lehetséges következményeiről. A Nem éppúgy egyes
szám első személyben szólal meg, a személyesség hitelesítő faktorként működik (’én így vagyok ezzel, én ezt így éltem meg’), a tömören, lényegre törően megfogalmazott tapasztalat pedig lehetővé teszi, hogy az olvasó kapcsolódni tudjon hozzá: „Nem mondtam el, /
mert sokáig bántott, / és aztán túl voltam rajta” (55.). Fájdalmas paradoxon fogalmazódik
meg itt: amikor szükség lenne a beszédre, az elmondásra, akkor nem megy, amikor menne, akkor már nincs rá szükség ‒ miközben az, hogy a fájdalom sokáig fennmarad, alighanem épp az elmondás hiányából is fakad. Ráadásul a vers továbbra sem árulja el, mi
bántotta a beszélőt, vagyis a hallgatás továbbra is fennáll, csak a beszéd hiányának összefüggéseit hozza szóba a vers. A tömörség és a tagmondatokat külön sorba kiosztó szintaktika pedig leképezi a gondolat lapidáris jellegét.
Új kötetében tehát Turi Tímea új dolgokkal kísérletezik, miközben sok mindent megőriz korábbi költészetéből. Azért is jelentős A konyhában című vers, mert új és régi szintézisét valósítja meg: szabályos forma, emelkedettebb megszólalás, nemi és nemzedéki tapasztalatok, irónia, kritikusság, személyesség és társiasság, beszéd és némaság, elárulás
és elhallgatás mind együtt van jelen benne. Na és ott van a hétköznapi alaphelyzet ‒ bár
épp Turi Tímeától tudhatjuk meg, hogy az irodalmi művekkel l kapcsolatban gyakorta használt és semlegesnek vélt „hétköznapiság” kifejezés mennyire mást jelenthet egy otthon alig tartózkodó férfinak és egy háztartásbeli nőnek. A most csak a vers első versszakát
és záróstrófájának második felét megmutató idézet is szemléltetheti talán a fenti jellegzetességeket: „Amíg a férjeink beszélgettek, / mi kimentünk a konyhába. / Nem beszéltünk
róla, de tudtuk, / egyikünk sem él hiába. / Köröttünk a ház, amiben előttünk / is öröm és
kétely lakott. / Te megdicsértél azért, hogy látod, / már lepucoltam az ablakot”; „Az ablak,
mintha láthatatlan / volna, fényben nevettünk. / Amíg a férjeink beszélgettek, / addig se
magunkról beszéltünk” (72., 73.). Kiváló vers, és az egész kötet azt bizonyítja, hogy egy
költőnek nem kell mindig radikálisan új útra lépnie ‒ de ki lehet járni új területeket a költészet számára, még ha nem is mindig a legnagyobb sikerrel, és egyúttal meg lehet őrizni
a régi, bevált eredményeket. A költészet nemcsak válaszút,hanem arabeszk ‒ és ez jól is van igy
