Mi a kapcsolatod József Attila életművével, munkásságával? Mi vezetett arra, hogy a költő emlékezéspolitikájának terébe lépj? A Literán tavaly megjelent esszédben írod: „József Attilából indulunk ki, vagy inkább hozzá érkezünk meg? Műveltségi kérdésként kezeljük, évszámnak és memoriternek tekintjük, sikknek, emelkedett mottónak? Vagy inkább az írásai általi ön- és közösségépítésben és szemléletformálásban hiszünk?” Milyen fordulatot jelent ez a közösségi szemlélet a József Attila-emlékezetpolitikában, milyen trendeket látsz, amelyek felülvizsgálatra szorulnak, és milyen változtatások eszközölésén gondolkodsz? 

Kínosan nosztalgikus dolgok jutnak elsőre eszembe. Úgy jártam végig a gimnáziumot, hogy a tankönyvek mellett mindennap vittem magammal egy József Attila-összest is a táskámban, és amikor néha egyedül éreztem magam, akkor talán kissé pozőr módon ezt olvasgattam, egyszerre teremtve, illusztrálva és legitimálva is az alkalmi kamaszmagányomat. Sok-sok dilemmámra kerestem választ, amikor nem sokkal később, írtam egy esszét József Attila istenes verseiről, amivel 2007-ben a legendás sárvári táborban díjazott lettem. Ez az esszé meg is jelent a szombathelyi Életünk folyóirat 2007/9-es számában, pedig akkoriban még egyetlen publikált versem sem volt. 2008 májusának legelején aztán József Attila Ha a hold süt… című versét kellett elemeznem az emelt magyar írásbeli érettségin. („Ha belenézel, kihúzod Egyiptomot”, mondja Petya Zsófinak a Moszkva tér című Török Ferenc-filmben, és abban a napfényes júniusban odaad neki egy kis üvegpiramist, hogy aztán néhány perccel később Zsófi tényleg az ókori Egyiptomból feleljen. Azokban a hetekben kívülről tudtam József Attilát és a Moszkva teret is, és mint a kutya hittem abban, hogy velem is megtörténnek majd ezek a szép véletlenek.)

Idén is sok-sok új megjelenés gazdagította a József Attila-irodalmat, amelyeket leltározni sem kísérelnék meg. Mindenképpen kiemelném azonban Tverdota György nagymonográfiájának második kötetét, az érett József Attiláról szóló, monumentális A város peremént (Osiris). De az online sajtóban is van nyoma a 120. évfordulónak: szívesen ajánlom Kránicz Bence József Attila-sorozatát a 24.hu-ról. Ősz elején olvastam kéziratban Murányi Fanni gyermekjogi megalapozású tanulmányát, amely épp most jelent meg a Tiszatájban, és amelynek a József Attila-i élet és költészet a terepe. Az általatok idézett literás esszémben tulajdonképpen ezt jelentené, hogy József Attila élete és költészete az anyanyelvünk. Tényleg minden fülke-fényben ő áll, és ez végtelen lehetőséget kínál a számunkra.

Ebből pedig számomra evidensen következik, hogy József Attila édesanyjának, Pőcze Borbálának a személye is jelentőséget kap egy ilyen közművelődési kultúraképben. Pőcze Borbála 1875-ben született, idén lett volna 150 éves. December 4-én van a születésnapja, Borbála-napon, amely egyben a ferencvárosi Kerület Napja is (1792. december 4-én a Kecskeméti kapun kívüli és az attól délre eső területet, I. Ferenc császár trónra lépésének alkalmából, Ferencvárosnak nevezték el. Ezt Gönczi Ambrustól tudom, aki a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény vezetője.) 2024-ben Pőcze Borbáláról, a Mamáról nevezték el azt a párkapcsolati erőszak áldozatait segítő programot, amely öt éve működik a kerületben. Ezekről a védett lakásokról néhány évvel ezelőtt írtam már a Literára.

„Megelégszünk alkalmi évfordulós megemlékezéssel, kávéházi anekdotával, pop-up kiállítással, sokadik emléktáblával, koszorúzós és esetlen tiszteletadással, sorsa feletti pszichologizáló sopánkodással?” –  írod a Literán megjelent esszédben. Úgy gondolod, hogy ezek az emlékezési módok teljesen elavultak és jelentőségüket vesztették, vagy ezeknek is megvan a maguk helye csak új formákat kell elhelyezni mellettük?

Én amúgy kifejezetten szeretem az emléktáblákat: Budapesten, vidéken és külföldön is mindegyiket elolvasom, és néha érdekesebb, hogy ki állíttatta, és mikor. De az emléktábla-avatás gyakorlata mintha túl gyakran lenne szimbolikus és ahistorikus gesztus, amelyből kimarad a kultúrpolitikai előzmény, és amelytől nem várható kultúrpolitika következmény sem. Az emléktábla ezért legtöbbször nem hagyománymunka, hanem ornamentika. Annak a tévhite, hogy emlékezni nem munka, hanem ünnepély. Persze egy hagyománymunkát egyébként sem megnyitni kell egy emléktáblával, hanem betetőzni kellene vele: olyan kulturális missziók és mintaprogramok mérföldköveinél avatni fel, amelyeket mondjuk Göncz Árpád, Kéthly Anna, Konrád György, Solt Ottilia, a Szép Szó, a Szociális Testvérek Társasága vagy a Vasas Szakszervezet inspirált. Szerintem ez lenne az igazi tiszteletadás, nem az emlékezetpolitika alkalmi tornagyakorlata. („Eszme hiányában csak a mozgást. / Eszme helyett csak a tornát.”, írja Térey a Köztisztaság térben.) Ha pedig éppen adott politikai döntéshozó (állam, önkormányzat, városvezetés) az emlékező, akkor az ő szemléletében, gyakorlatában és közpolitikájában is jó lenne viszontlátni azt, amire az emléktáblával és a koszorúval elvileg ő maga kívánja emlékeztetni a közösségét. Hogy megtudjuk, valóban van-e valami az emléktábla körüli – méltányolható, mert szükségszerű – protokolláris feltűnősködésen és évfordulós értelmiségieskedésen túl?

Néha viszont, mint a cunami, úgy árad a művészetmenedzsment: „a kultúra [igenis] legyen szexi”. Hiszen már csak ez hiányzik. Mintha egy nagyon kreatív start-up vállalkozónak – írtam ezt már valahol korábban – másfél évtized alatt sem sikerült volna kihevernie az Erasmus-honvágyát, úgyhogy kezelheti közpénzből. Tényleg ültem egyszer egy megbeszélésen (jobb helyeken brainstorming, mert ha így hívjuk, akkor egy percet sem kell rá előzetesen felkészülni, hiszen a spontaneitás: minden), valahol egy messzi-messzi galaxisban, ahol egy holland barista Instagramját adtuk körbe, mert ott és akkor valaki szerint az volt a példaértékű kulturális referencia Ká-Európa számára. Négy-öt magyar összehajolt, és görgettünk, görgettünk végtelennek tűnő percekig, mérlegelve az öngyarmatosító elvárást és annak a lehetőségét, hogy esetleg csinálhatnánk mi is pont ugyanígy. Szóval mintha kulturális marketingen valójában legtöbbször nem a lokális hozzáférés szélesítését értenénk, hanem azokat a trendérzékenynek áhított trükköket, amelyek folyton fazoníroznak, hogy legyen minél könnyebben kommunikálható és fogyasztható a kulturális örökség. Hogy be lehessen vonni és meg lehessen szólítani a… (és akkor nagy igyekezetünkben néha eltűnik a valódi célközönség a közművelődési igék mögül).

Aki viszont kulturális dolgozóként vagy kreatívosnak hívott vállalkozóként leegyszerűsít, kiskorúsít, debilizál, kiszolgál, gügyög és gagyog, mondván ezeknek ennyi is elég, az valójában az igazi elitista, aki megveti a hallgatóságát, mert azt hiszi, hogy csekélyértelműként lenézett nagyközönsége is csupán kifinomult sznobnak akarja érezni magát aznap este. Pedig ez tévedés. A bonyolulttól ugyanis nem kell félni, a zavarostól kell félni, ugye. Ilyesmire utal Szilvay Máté is, amikor azt mondja: „Az igazi elitizmus nem az, amikor olyasmit alkotunk, amit nem mindenki ért – hanem éppen az, amikor az a cél, hogy mindenki értse. Nézd meg a politikai plakátkampányokat: okos emberek szándékosan buta üzeneteket nyomnak az arcunkba.” És ezt hangsúlyozza Selyem Zsuzsa is Krasznahorkai László Nobel-díja kapcsán, Kenan Malik cikkéből kiindulva (Art isn’t too complex for the working class – that’s elitism / Elitizmus azt mondani, hogy a művészet túlságosan bonyolult a munkásosztálynak).

Mert tényleg nem muszáj a korabeli szamovárdivat, a vasúti menetrend vagy a peronoszpórajárvány által próbálni meg játékosan közelebb hozni nagy költőinket (Kassákot, József Attilát, Adyt), még ha interaktívan vagy multimediálisan is. Mert eközben valahogy mindig ki szokás takarni mindhármuk életének és korának központi fogalmát: a szocializmust (mondván arról csak Pol Pot és/vagy Pozsgay Imre jut az eszünkbe, amitől sírunk és/vagy röhögünk). Képzeljünk el az ezerarcú Budapest térképét, amin mondjuk nincs rajta a Duna. Valószínűleg hiányolnánk róla. Nem mondanánk, hogy berajzolni a Dunát: fakultatív. Nem mondanánk, hogy ezúttal másra koncentrált a szeleburdi kartográfus. Szóval új nyelvet és gyakorlatot kell keresni a közművelődésben is, komolyan venni a látogatót, a dolgozó nép okos gyülekezetét.

József Attila emlékhelyeit illetőleg személyes tapasztalatom a balatonszárszói emlékházzal, valamint a parton elhelyezett műemlékkel van. Mivel ez öngyilkosságának helyszíne, talán megengedőbbek lehetünk azzal kapcsolatban, hogy a halála ilyen központi motívumként van jelen ezeken a helyeken, mégis: a parti vasúti kocsi emlékmű azt az érzést kelti, mintha csak a halálából kiindulva tudnánk megemlékezni az életére. Hogy lehet egy ilyen lezárású költői életet és pályát helyesen kezelni, számot vetve az öngyilkosság állandó motívumával, mégis a megélt életre koncentrálni? Szerinted ez a kérdéskör, az öngyilkosság és mentális betegség mennyire meghatározó a József Attiláról való emlékezésben, és kell-e kezdenie ezzel valamit a kérdéssel József Attila Emlékhelynek?

A József Attila Emlékhely nem tudományos, hanem múzeumi-közművelődési-közvetítő intézmény, ekként mások a felelősségei és a lehetőségei. Így a feladata sem a tudástermelés, hanem a kölcsönös tudásmegosztás, amennyiben pontosan tudjuk definiálni, hogy mi is az a tudás, amit – mint tábortüzet – körülbeszélgetünk.

A mentális zavarok kérdése része a József Attila-kaleidoszkópnak, fontos és súlyos része ennek az életnek és ennek a költészetnek. Ehhez kapcsolódóan és ettől függetlenül pedig a szerzőt magát intellektuálisan is kifejezetten foglalkoztatta Freud és a pszichoanalízis, majdnem annyira, mint a munkásmozgalom, a baloldali politikai gondolkodás és a szocializmus bölcselete. A mentális zavarok pedig részei a mi társadalmi valóságunknak is, a szeretteink, a felebarátaink, a honfitársaink sorsának, és ebben – mint mindig és minden másban is – egymás figyelmességére és a közpolitikai gondoskodásra, minőségi és hozzáférhető közszolgáltatásokra szorulunk. Ezzel párhuzamosan – épp a mi szakmánk határterületén – az irodalom- és művészetterápia mint képzés, mint módszertan és mint gyakorlat, egyre nagyobb jelentőséghez jutott az elmúlt években.

De ennek nincs semmi köze a mindent átpszichologizáló, individualizáló kortárs kulturális korszellemhez és rutinhoz. A mentális zavar József Attila esetében sajnos sokszor a költői zsenialitás tehetség magától értetődő előfeltételeként kerül szóba, már-már közmondásosan, és ezt az elbeszélést aztán az öngyilkosság ténye zárja le. Pedig sok más forrásvidéke is van ennek a költői és gondolkodói életműnek, és persze a medikalizált olvasat valóban domináns, de nem kell normatívnak, kanonikusnak vagy kizárólagosnak elfogadnunk. Egy elképesztően szorgalmas, kíváncsi, sokszor vitális, kísérletező és jó értelemben ambiciózus alkotóval állunk szemben: „Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors és hogy munkában szívós vagyok.”, szól a Curriculum vitae zárómondata, és ez a személyiségvonása szintén tanulságos lehet.

Fehér Renátó / FMKéptár

József Attila halálának évfordulóján tartott megemlékezés / FMKéptár

József Attila eddigi, fizikai emlékhelyekre koncentráló törekvéseket áttekintve több kudarcot, félresikerült gesztust találunk, mint sikereket: gondolhatunk itt költöztetett szobrokra, leszűkített értelmezői narratívákra, amelyek uralják az értelmezést és az emlékezést. Terveid szerint mitől lesz más az általad vezetett emlékhely, mennyire vet számot az emlékezéspolitikai múlttal, esetleg saját történetével és szerepével a JA-emlékezéspolitikában? Egy fizikai emlékhely hogyan képes, ahogy fogalmazol, „működésbe hozni” folyamatokat?

Mérsékelni kellene a műveltségfétist. A József Attila Emlékhelyen majd nem kérdezzük ki, amit úgymond illene tudni. Melyik moziban árult vizet József Attila a Curriculum vitae szerint? Mert mit illik tudni? Himnuszt, nyolc versszak. Milyen tudást érdemes egy ilyen közművelődési intézményben megosztani – és milyen módon? Hogyan juttathat éles- és tisztánlátáshoz, történeti távlathoz, öntudathoz vagy valóságismerethez egy ilyen intézmény? Lehet-e könyvekből és rendhagyó irodalomórákon szolidaritást tanulni és tanítani? Tanítani vagy ébreszteni? Ébreszteni és erősíteni a beszélgetést. Mi ezt adjuk, kérjük és kapjuk cserébe. „adjátok meg a munka örömét, / adjatok kedvet, nékem nem elég / a munkabér, a munkaerő ára!” Erről például szerintem – pro és kontra – mindenkinek több élménye és mondanivalója van, mint kisötösért arról, hogy mi is az a ’kugler’. „Multunk mind össze van torlódva, / s mint szorongó kivándorlókra, / ránk is úgy vár az új világ.” Ezt olvasva, vajon mit érez és mire gondol az, aki külföldre készül ingázni, mert anyu is idősgondoz Passauban, meg apu is diplomával hegeszt Passauban? Vagy mit érez és mit gondol, aki végül itthon marad, miközben azt mormogja és kiabálja, hogy „be vagyok zárva Magyarországra, belém van zárva Magyarország” (©Beton.Hofi)?

De a József Attila Emlékhely a méreténél fogva nem alapozhat kizárólag a fizikai terére, amely egyben a kiállítás tere is (kurátora H. Bagó Ilona volt). Szeretném, ha minél előbb a rendelkezésünkre állna és belakhatóvá válna az az önálló rendezvénytér, amely rendhagyó irodalomóráknak, múzeumpedagógiai foglalkozásoknak, olvasóköröknek, képzéseknek, műhelyeknek, vetítéseknek, beszélgetéseknek és fogadóóráknak lehetne a színhelye, és amely a Balázs Béla utcában várja az adminisztrációs-bürokratikus folyamat végét.

A József Attila Emlékhely pedig amolyan metaintézményként is működik majd, kulturális irodaként, miután az önkormányzattal közös kezelésünkbe kerül a ferencvárosi József Attila Irodalmi Támogatás, amelynek eddig szakmai koordinátora voltam Sallai Éva mellett. Az alapító Ferencvárosi Önkormányzat – életkoruktól függetlenül – a pályájuk elején járó alkotókat szeretné támogatni, ezért a kezdetektől azt szerepeltettük a kiírásban, hogy a maximum három könyvvel rendelkező szerzők kaphatják meg ezt a Támogatást. Fontosnak tartjuk azt is, hogy minden korosztály számára nyitva álljon a pályázás lehetősége, ne legyen se felső, se alsó életkori küszöb. Készítettünk egy irodalmi ösztöndíj-körképet, amely megmutatta, hogy hol és milyen aránytalanságok látszanak a szerzői támogatások rendszerében. A kiírás reagálni igyekezett arra is, amit az elmúlt években a szakma számos intézménye, például a SZÍN, a Szépírók Társasága Női Érdekvédelmi Fóruma hangsúlyozott: hogy a pályát később kezdő vagy negyvenéves kor után (újra)kezdő női alkotók jóval kevesebb lehetőséghez/támogatáshoz jutnak. Volt itt tehát egy jogos igény a figyelmességre, a szakmai szolidaritásra a közeg részéről.

És akkor még néhány statisztika. Az elmúlt öt évben összesen huszonhárman kaptak ösztöndíjat: Borsik Miklós, Csutak Gabi, Szaniszló Judit (2021), Bakos Gyöngyi, Biró Zsombor Aurél, Élő Csenge Enikő, Hidas Judit, Székely Szabolcs (2022), Harag Anita, Halász Rita, Horváth Florencia, Kazsimér Soma, Mécs Anna (2023), Borda Réka, Hegedüs Vera, Kupihár Rebeka, Vados Anna, Vajna Ádám (2024), Endrey-Nagy Ágoston, Ferencz Mónika, Locker Dávid, Seres Lili Hanna, Simon Bettina (2025). Az ő átlagéletkoruk a díjazáskor 33,7 év volt (21%-uk volt 40 év fölötti); a Támogatás elnyerésekor a szerzőknek átlagosan 1,2 könyve volt; az eddigi támogatottaknak pedig 69%-a nő. Az is nagy öröm, hogy számos olyan könyv jelent már meg és jelenik meg hamarosan, amelyen az ösztöndíjasok a Támogatás ideje alatt dolgoztak, ezekből a könyvekből pedig az Önkormányzat rendszeresen vásárol is. Az eddigi kurátorok névsora: Bán Zsófia, Bencsik Orsolya, Erdős Virág, Fehér Renátó, Kácsor Zsolt, Kiss Tibor Noé, Mesterházi Mónika, Moskát Anita, Nádasdy Ádám, Papp-Zakor Ilka, Sirokai Mátyás, Spiró György, Szálinger Balázs, Sztarenki Pál, Tóth-Czifra Júlia, Várhegyi András.

2023. április 11-én vetted át Ferencváros József Attila-díját. A köszönőbeszédedben így fogalmaztál: „Verset írni tudok valamelyest, esszét talán. Meg igyekszem nagy figyelemmel lenni a kollégák munkái iránt, és még nagyobb figyelemmel lenni azoknak a kollégáknak a munkái iránt, akik a pályájuk elején, a legelején járnak. Igyekszem erre költőként, szerkesztőként, és Ferencváros lehetőséget adott rá, hogy közművelődési dolgozóként is így tehessek”. A tehetséggondozó munkád eredménye többek között a Reunion középiskolai pályázat, ennek az eredménye az antológia, amit december 3-án bemutattatok. Mesélnél kicsit a projektről és a kötetről?

A ferencvárosi Mester Galéria és Közösségi Tér 2021-ben hirdette meg először REUNION című középiskolás irodalmi pályázatát két kategóriában, versben és prózában. Az elmúlt években közel 400 szerzőtől 1087 pályamunka (752 vers és 335 próza) érkezett be a REUNION-ra. Időszerűnek tűnt, hogy a díjazott szövegekből – amelyek a hozzájuk tartozó laudációkkal adott évben mind-mind megjelentek a Literán – antológiát állítsunk össze. Ez lett a Szakadni haza – Válogatás a REUNION középiskolás irodalmi pályázat díjazott alkotásaiból (2021–2025).  A kiadvánnyal a kerület leghíresebb szülöttének, József Attilának a 120. születésnapját is ünnepli Ferencváros, a Ferencvárosi Művelődési Központ és a Mester Galéria és Közösségi Tér. Az antológia kiadásában a NINCS Kulturális Alapítvány volt a szakmai partnerünk.

Az antológia szerzői: Agóts Mátyás, Bagdi Zénó, Beke Sára D., Bodor Emese, Böröcz Vilma, Brecsók Blanka, Dévity Tamás, Fischer Hanna Sára, Harangi Benedek, Kessler Emma, Király Kata Magdolna, Kodácsy Anna, Koncz Tamás, Lakits Nola, Nagy Benedek Máté, Nagy Mátyás, Niszler Emma, Pamlényi Laura, Pavlovits Gitta, Szegedi Melinda, Vigvári Tamás, Zsigmond Soma. A pályázat korábbi zsűritagjai Biró Zsombor Aurél, Borsik Miklós, Cserna-Szabó András, Csutak Gabi, Fancsali Kinga, Kállay Eszter, Kazsimér Soma, Kustos Júlia, Kutasi Edina, Láng Orsolya, Locker Dávid, Szaniszló Judit, Turi Tímea, Vajna Ádám és Vida Kamilla voltak. Az elmúlt években könyvjutalmakkal támogatta a REUNION pályázatot a Corvina Kiadó, az Erdélyi Híradó Kiadó, a FISZ – Fiatal Írók Szövetsége, a Jelenkor Kiadó, a Magvető Kiadó, a Pagony Kiadó, a Prae Kiadó, a Scolar Kiadó és a Tilos Az Á Könyvek. Köszönet illeti a NINCS Kulturális Alapítvány és a Nincs online folyóirat munkatársait: Szabolcsi Alexandert, Szűcs Anna Emíliát, Tóth Ramóna Mirtillt, valamint Kusztos Júliát és Martzy Rékát. És köszönet illeti a Ferencvárosi Művelődési Központ és a Mester Galéria és Közösségi Tér munkatársait: Coates Ádámot, G. Szabó Saroltát, Kerek Andrást, Nyerusay Viktóriát, Szendrey Gittát és Oleg Zubkovot.

December 3-án, az Emlékhelyen tartott József Attila-gyertyagyújtás után volt a kiadvány bemutatója a Ferencvárosi Művelődési Központban. Az első részben a kortárs magyar líra és próza aktuális irányait térképezte fel Purosz Leonidasz, Szegő János és Turi Tímea, akiket Martini Noémi kérdezett. A második kerekasztalban a kiadvány szerzőit hárman képviselték: Agóts Mátyás, Bodor Emese és Zsigmond Soma. Őket Tóth Ramóna Mirtill kérdezte.

És volt még egy bemutatója az antológiának december 21-én (advent negyedik vasárnapján), a holló karácsony keretében, ott Szabolcsi Alexanderrel beszélgettünk a pályázatról, a kiadványról és az irodalmi tehetséggondozás lehetséges módjairól és dilemmáiról, a szerzők közül pedig számosan felolvastak.

Reunion antalógia

Az antológia borítója

Sokszínű irodalom- és kultúraszervező vagy, részt veszel a Mester Galéria és a Bakáts Feszt körüli munkákban, de a Felhajtó nevű beszélgetéssorozatot is vezetted. A ferencvárosi József Attila-díj átvételére mondott beszédedben reflektálsz is ezeknek a munkáknak a társadalmi fontosságára: „József Attila azt mondja, hogy »Az irodalmat nemcsak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak. Az olvasáshoz pénz kell és szabadidő.« A kultúra tehát nem zárvány, hiszen olvasók és nem olvasók közösen élünk ebben a hazában, társadalmi meghatározottságok és eltérő anyagi kitettségek között. Illúziónk, küzdelmünk és távoli reményünk szerint: egyenrangú polgártársakként. Ez a mi munkánk; és nem is kevés.”  Mi a társadalmi jelentősége a kerületi kultúraszervező munkáknak? Milyen terveid vannak még e tekintetben, vagy nagyobb léptékekben?

A december 3-ai beszédemben is azt igyekeztem hangsúlyozni, hogy a nyolcvannyolc éve halott József Attila már nem önmagáról beszél. József Attila régóta rólunk és nekünk szól, ha voltunk már magányosak és megalázottak, fáradtak vagy fásultak. Ha szégyenkeztünk már olyasmiért, amit velünk műveltek, olyasmiért, amit nem is mi követtünk el. Ha éreztük már úgy, hogy muszáj loholnunk – hogy muszáj loholnunk, pedig hiábavaló. Ha voltunk már dühösek a másokat ért méltánytalanság és igazságtalanság miatt. Ha éreztük már úgy, hogy noha boldogulunk, mégsem vagyunk boldogok. Vagy épp ellenkezőleg: ha hagyatkozhattunk már rá az önzetlen szerelem varázsütésére, az anyai szeretet erejére, az összetartozás emelkedettségére, ha hagyatkozhattunk már rá egy megrendítő műalkotásra, a lenyűgöző tájra vagy az isteni gondviselés nem evilági jeleire.

A Gát utca így lesz tanulság és prizma. Egy világszemlélet, amely hajlandó tudomást venni arról, hogy az életünk mozaik: igenis számít, hogy mi van a nap és a hónap végén, velünk és másokkal, újra és újra. De nem feledkezik meg arról sem, hogy az életünk panorámakép, távlat, hosszútávfutás. Üveggolyó tehát, és távolság – egyszerre. Mert József Attila – és ezt írtam a tavalyi esszében is – nem csak a magyar irodalom nagy alakja. József Attila az egykori lakásuzsora és a lakhatási szegénység áldozata is. József Attila az egykori gyermekvédelmi rendszer ártatlan és kiszolgáltatott alanya is. József Attila dolgozó ember volt, aki nemcsak jogos munkabért követelt mindannyiunknak, hanem a teremtő és odaadó munka méltóságát is („adjátok meg a munka örömét, adjatok kedvet, nékem nem elég a munkabér, a munkaerő ára”, olvassuk a Majd emlékezni jó lesz című versében, de ugyanezt olvassuk a bibliai Prédikátor könyvében is.) József Attila mozgalmár volt és aktivista, rendszerkritikus értelmiségi, mentális zavarral küzdő állampolgár, cenzúrázott, eltanácsolt és perbe fogott művész. Költő foglalkozású budapesti lakos. Az ő életének a tapasztalatai, mindaz tehát, amit ő látott és átélt mind-mind érintik honfitársaink, a mai magyarok sokaságának mindennapjait. Ezek a hazánk égető ügyei ma is.

Ebben a szellemben vállalkozunk arra, hogy mindannyiunk otthonává tegyük a József Attila Emlékhelyet. Az a reményünk és az a mi munkánk, hogy itt találkozzanak majd diákok és nyugdíjasok, tanárok és szociális munkások, tétova kamaszfiúk és gyermeküket egyedül felnevelő édesanyák, olvasók és nem olvasók, ferencvárosiak és makóiak, szabadszállásiak és öcsödiek, kunok, székelyek, romák és franciák. Jöjjenek akár a Gólya presszóból, jöjjenek akár Kurtág-koncertről, jöjjenek akár Fradi-meccsről vagy jöjjenek akár szentmiséről vagy istentiszteletről. Akárhonnan jövünk, a Gát utcából indultunk és a Gát utcába tartunk. Mindannyian Gát utcaiak vagyunk.