napjaim: visszakövetel a Marosom

2012. aug. 26.

visszakövetel a... Marosom

napok óta készülök már végre lemenni a Marosra, ez mára olyan sürgetővé vált (érzem, hogy itt a vége a nyárnak, régen is, mindig is igazán ősz felé jött rám sürgetően és ellenállhatatlan erővel a Marosrajárhatnék, de most ez egybeesik egy nagyobb egységgel is... csak nem most akarnám pótolni sok nyár elszalasztott marosozását, a múlttal szembeni kiengesztelésként, de most hallottam, ebben a nagy hőségben, hogy olyan a Maros mint régen volt, homokszigetes, tiszta, nem maradhatok hát nyugton itthon, mikor annak idején kisgyerekkoromtól kezdve ifjúkoron át nem volt szinte olyan jóidős nap, amit hagytam volna Maros nélkül elmúlni, még a svájci Thún tó partján és a nizzai tengerparton vagy akár az Adrián is idehúzott vissza a szívem, a Maros partjára, mert (ki a Maros vizét issza , vágyik annak szive oda vissza), s mert az - akárhogy is, de - az enyém, úgyhogy - ha hűtlen lettem is hozzá évekig, évtizedekig (persze ő is!!! - most mégis) úgy éreztem, hogy vissza kell térnem hozzá... egész nap ez az Ady sor zakatolt bennem. ... megyek.Visszakövetel a sorsom.

igen visszakövetelt... a Marosom...mentem is, hiszen persze hogy végre megtaláltam az elveszettnek hitt fürdőruhám is, abban a bőröndben, amit évek óta nem használtam, ott volt benne..., s semmi más, csak a fürdőruha. (ami utoljára Szigligeten, a Balatonban volt rajtam akkor, amikor Halász Péter épp, tölem pár méterre, "ott állt az augusztusi napsütésben, ellenfényben, mint egy szinházi előadáson, és kellett volna mondani neki valamit, de mit, de már mindegy is, mert Halász Péter ott áll a strandon, az augusztusi napsütésben, és most már ott is marad, mindörökké) ahogy meg lett irva is

én meg most megyek a Marosomra, keresem az én régi örökMarosomat... valaha itt fent, a töltésen,

most lent az autóúton,

és ahogy leérek a strandra az erdőn át, és ahogy közeledek a folyóhoz, egyszercsak váratlanul valami olyan látvány kap el,

amit nem is a szememmel, hanem a szivem táján érzékelek, valami repdeső, táguló érzést, valami nagyon régit, elementárisat, valami félévszázadosat, vagy még régebbit, amikor ilyesmi volt még a strand , a homokszigetével és a sok nyüzsgő emberrel

hihetetlen , hogy megint ebbe a homokba süllyed a lábam, le is fotózom, bizonyságnak...,

aztán mellettem elhalad valaki, akiben rögtön egyik volt tanitványomat vélem felfedezni, teljes nevén szólitom, meg is lepődik, hogy megismertem (de hát hogy is ne!...(és elárul egy "titkot".. hogy annak idején csak azért nem jelentkezett az egyetemen magyar irodalomszakra, (hanem "csak" idegennyelvszakra) mert én olyan jó irodalomtanára voltam, hogy tudta, olyan úgyse lehetne , akkor meg minek...(?) hm... "visszakövetel a sorsom"...de ugyan miért is jó pl. az, ha mindenről egy verssor jut egy volt irodalomtanár eszébe, még mindig? "- mondom-, mikor pedig az élet - élet, és nem (csak) irodalom! ), jót el is beszélgettünk, (az "életről!"), (nemsoká 40 éves találkozójuk lesz, már meghívtak rá...) felajánlja, hogy csinál rólam képet, látván a gépet a kezemben, amit el is fogadok, hisz kell a dokumentum arról, talptól tetőig is, hogy nem csalok s nem ámitok, valóban itt vagyok, teljes valómban, a Maros partján, a Maros homokjában, ime....

másodszorra úgy állok "be", hogy jól látsszon a Maros is mögöttem... a lényeg...

akár évtizedekkel ezelőtt, minden olyan körülöttem

csak aztán... hiába járom be az egész terepet,

balra,

jobbra,

a vizbe,

de sehol egy régi ismerős! ("hol vagytok ti régi játszótársak?")

hiába akarnám én visszaforgatni az idő kerekét,

csak a Maros-part változatlan, azaz olyan mint régen, az emberei kicserélődtek...

látok homkvárakat a parton, jut eszembe, micsoda csepegtető várakat épitettünk, vajon kiment a divatból?, inkább erődmitményeket látok, mint a csipkés kecses vártornyokat,