Proust nyomában

Az én madlenem

az orgona

illata

ezért vagyok

minden tavasszal

újra gyerek

s az egész vàros

olyan nekem

mint hàzunk

régi kertje

orgonabokraink

édes illatàval

megtelve

itt bolyongok

tavaszokon àt

hol minden

belesűrűsödik

ebbe a màgikus

illattengerbe

Az egész vàros

a régi kert

gyerekkorom tere

hol kerités nélkül

jàr àt az orgonaillat

multat és jelent

s még jövőt is beleng

hol még minden lehet

hiszen ugyanaz az illat

tölt be màr 7o éve

megàllt az idő

és én àllok benne

miközben kavarog

körülöttem

múlt jelen és jövő

az élet ez

egy
minden

egyszerre 

semmi
sem
vàltozik

Mert mit szàmit

hogy màs a szirom

s hogy az is màs

Ki beleszimatol

Az orgonaillat ugyanaz

S minden viràgzàs

Örök marad

zavarások

zavar a homály és
zavar a fény

zavar a zaj és
zavar a csend

zavar a kint és
zavar a bent

zavar a világ de

legjobban
én zavarom
magam

De hol vagyok én?

Kerestem egy mondat helyét

Rólam irta lányom

már nem tudtam hova

Meglett a hely

De közben

elvesztettem

a mondatot

Nem is baj

Úgyse ismertem

magamra benne

Másról szólt

inkább róla

hogy milyennek

látja ő az anyját..

Másnak

mint én

magamat

Dehát biztos

más is vagyok

anyának

mint magamnak

Bár

mióta anya

magamnak 

alig  is...


(...s most azt hiszem

nem jól van ez így

újra kellene 

fogalmazni

magamat

magamnak)

hogy lehet emlékezni?

                                               "...az foglalkoztat, hogyan emlékezünk" (H.J.)

és mit gondolsz,

arra

hogy lehet emlékezni

akit nem ismertél

mert

pár hónapos voltál csak

mikor elszakitották tőled

mikor elszakitottak tőle

mert

örök várakozássá lett

és örök hiány

és

minden férfival

őt akartad pótolni

ha nem is tudtad

és

megnemszületett testvéreid

a barátaiddal

kik pedig cserben hagytak

és

folyton „emlékezel” ma is

holott

nincsenek emlékeid

róla

csak

egy hatalmas űr

az életedben
s benned

és te magad

mert

az emlék is

te vagy

elvesztegetés...

mennyi elvesztegetett idő!
mennyi elodázás, halogatás,
fontolgatás, tologatás


mikor már nincs hova

de visszahoznád
azokat az elmúlt perceket,
órákat, napokat,  éveket!

hogy ujra elvesztegethesd....

ősök, utódok láncolatából

néha belelátok őseimbe

de egy villanásra csak

pedig olyankor magamba látok

sokan vannak, sokan vagyunk

s most már mindannyiunkra

én vigyázok

---

kisunokám!

te is vigyázz majd nagyanyádra

de legfőképp magadra

ott vagyok s leszek

én is

valahol

mindig

benned

úgyhogy nekem

tulajdonképpen

bőven elég is

ha csak magadra vigyázol

s nem bajlódsz külön velem
(s a többiekkel - )

de tudd

hogy szerettelek

és mindig is szeretlek

(s az ősök is, bennem

a sor elején
mindannyiunk
közös ősével:
istennel )