én is innen tudtam meg (még a családomról is, a google-ból, egy ITK tanulmányból,http://www.galilei.hu/sajto/berenyi.htm
hogy nagyapám dr Gonda Jenő vette fel főtitkárként a szabadkőműves páholyukba a költő Kosztolányit,:
s egy újabb publikációban: http://biografus.blog.hu/2016/02/21/kosztolanyi_dezso_talalkozasa_a_szabadkomuvesseggel#comments
de újabban ügyvédi munkásságáról is látok továbbkutatható adatokat... múlt század elejérőlvan szó! hol volt még akkor az internet?! s mégis..)
apám Gonda Károly Nyugatban megjelent esszéit is innen ismertem meg, A még gimnazistakánt írt ..mai gimnazistáknak érettségi felkészüléshez ajánlott
a Varázshegyról irt tanulmányát (a megjelenés évében irta ) (Ugyan csak egy Goethe monográfiáról szóló jegyzetét.http://epa.oszk.hu/00000/00022/00352/10664.htm ..) http://epa.oszk.hu/00000/00022/00383/11779.htm *
A napokban meg apám öccsével Gonda Lászlóval találkozhattam.. A 45-ös Gertler Viktor filmben már korábban találkozhattam vele: Hazugság nélkül..**.de ez most új:
jóval korábban,1932- ben készült ez a film film (ő akkor 21 éves) a Hyppolit a lakály rendezőjének későbbi filmje ez! Címe Piri mindent tud (sokáig a háborúban elveszettnek hitték , most előkerült... illusztris szereposztással,(pl Piri Dayka Margit, ) és köztük nagybátyám neve is: László Gonda ...
sőt egy régi folyóiratban , a film beharangozójában ezt olvashatni is, a (táncos(ok) szerepéről: is
Az új magyar hangosfilmen a következők viszik a főszerepeket: Dayka Margit, Kabos Gyula, Rátkai Márton. Páqer Antal, Eőry Erzsi, Sarkadi Aladár, Zala Karola. Makláry Zoltán és Rubinyi Tibor, míg a darabban előforduló rumbatáncot Hubai Elzi és Gonda László táncolják. Ez a szám egyedül is külön meglepetés lesz.
(l. http://mandadb.hu/common/file-servlet/document/553373/default/doc_url/FK_1932_03.pdf (Műterem)
---de igazán ez a szöveg tetszett! A maga plasztikusságával, megjelenitő erejével) Bogár Richárd naplója, amit a Tánctudományi Közleményekből közöltek, (http://www.mtf.hu/download/1336630160.pdf )
és ahogy abban emlékszik a háború utáni táncviszgájára, s abban Gonda Lászlóra is...s nem akárhogy is idézi meg alakját:
" Egy kottát tettem a korrepetítor elé, és elkezdtem improvizálni. Akkor már igazán jól szteppeltem, de a vizsgabizottságban két, akkor neves táncos, Utassy Jenő és Gonda László is ült, akik nem a vajszívükről voltak híresek az elbírálást illetően. Az elfogultságom azonban csak pillanatig tartott, és átadtam magam a táncnak, lubickoltam benne, fricskáztam az ötleteimmel. Még nem értem a végére, amikor leállítottak. Bár a nem megfelelő előadókat is le szokták állítani, én azonban éreztem, hogy most nem erről van szó, mert imitt-amott a szakértőkből álló nézők közül szórványos taps is felcsattant, ami ilyen zártkörű vizsgán nem szokásos, és éreztem is, hogy jól ment minden. Szentiványi Kálmán volt a vizsgabizottság elnöke. Odahívott, és megkérdezte, hol tanultam. Én megmondtam, és közben láttam, hogy Utassy és Gonda is összesúgott egymással. Végén mosolyogva megköszönték és én átöltöztem. Utánam Zsolnay Hédi, mint utolsó szám következett. Neki is nagy sikere volt, de az előttem vizsgázók közül sokan lehorgasztott fejjel vették tudomásul bukásukat, mikor a végén felolvasták, hogy kik menjenek be és mikor átvenni az Artista igazolványukat – amely már fellépésre jogosít – az Egyesületbe. Mikor a vizsgabizottság felállt, és mindenki távozott és én is útnak indultam, kifelé menet éreztem, hogy valaki megveregeti a vállam. Odanézve láttam, hogy Utassy Jenő az, aki tele szájjal mosolyog rám, mögötte Gonda László viszont rendkívül elegánsan, felemelt fejjel, felhúzott szemöldökkel, komolyan rám nézett olyan kissé sértődött, de elismerő tekintettel, ahogy egy gimnazista néz egy elemista srácra, aki bele mert rúgni abba a labdába, amivel ő focizott, és odaszólt: Jól van fiú – majd mint egy herceg, tovább vonult. Az ezt követő hetekben büszkén hordtam zsebemben az igazolványomat..."
* PERSZE HIBÁK AZ INTERNETTEL AKADNAK, PL MOST AZ EPA OSZK (A NYUGAT IS ) "nem elérhető!!!
(a könyvtár raktárában viszont igen! s eredetiben, a megjelenés óta...a Goethe tanulmányt le is fénymásoltattam, a késöbb felfedezett Varázshegy esszét meg kinyomtattam innen mig megtalálható volt) .....
most szinte véletlenül idemásolódott, egy régebbi levélből amit lányomnak Gonda Károly unokájának irtam, hadd ismerje meg a nagyapját legalább imigyen - sajnos én se nagyon, másképp)
(Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 3. szám · / · Figyelő
Gonda Károly: Goethe-könyv
1877-ben megnyitván előadássorozatát Goethéről a berlini egyetemen, Hermann Grimm azt is említette, hogy Goethéről már szinte túl sokat is mondtak. A rá vonatkozó közlések könyvtárat tesznek ki, naponta sokasodnak, egy hét nem múlt el az utóbbi időben, mondta, hogy itt vagy ott Goethéről valami novum ne merült volna föl. És ez mind mégis csak kezdete a nagy munkának, mely beláthatatlan jövőbe fog nyúlni, Goethenek csak első századja folyt le és majd egy század sem takaríthatja meg magának azt a fáradságot, hogy Goethe alakját mindig újra meg újra fölépítsék. Ugyancsak Grimmnél olvassuk, hogy Goethe Németország szellemi életében úgy hatott, mint valami nagyszabású természeti tünemény a fizikai életében hatott volna. Németország szénbányái a tropikus hőség koráról regélnek, amikor Németország földjén pálmák nőttek. Föltáruló barlangjai jégkorszakról értesítenek, amikor ott rénszarvasok voltak otthonosak. Roppant időközökben ezen a mai állapotában örökre változatlannak tetsző talajon főbenjáró átalakulások mentek végbe. Tehát azt a hasonlatot lehet fölállítani, hogy Goethe Németország szellemi életére olyanforma hatást tett, mint egy tellurikus esemény, mely égalji hőmérsékletét ennyi s ennyi fokkal növelte. Ha ilyesmi történnék, úgy más vegetáció, a gazdaság más üzeme és így a németség egyetemes egzisztenciájának új alapja jönne létre, mondta Grimm. Az ilyen kijelentések pedig nem ritkák a német irodalomban. A közvéleményben Goethe így él.
*
Grimm ideje óta pedig a Goethe-könyvek nagy száma még jobban földagadt. Az összes részleges kérdések tisztázva vannak, mondhatni, az egész ténytudást teljesen és tökéletesen meghódították a német filológia tudós nemzedékei. Természetes, hogy ma a Goethe-monográfusok a Goethével kapcsolatos nagy elvi kérdések megoldását tekintik feladatuknak. Egészen másra van szükség, mint az érdekes kis intimitások föltalálása. Goethe a nagy, Németország egész szellemi világára elemien kiható erőt jelenti. Az átfogóan gondolkodó irodalom-historikusoknak és esztétikusoknak való hős Goethe, akinek életében minden emberihez volt valami köze és akinek művészetében nagyon sok minden fér és forr össze. A sokat markoló igazságok kevés érdemleges józan dolgot szoktak mondani az esztétikában. De Goethénél a finom kis megjegyzések annyit érnek, mint mikor az egyszeri kisfiú játékedénykéivel ki akarta meregetni a tengert. Goethéről ma már csak nagyon nagyot érdemes és kell mondani. A XX. század művelt gondolkodó embereinek Friedrich Georg Gundolf írta meg az igazi Goethe-könyvet sok nagy, súlyos filozófiai mondanivalóval. Az ilyen Goethe-könyvre szükség volt. A könyv szerzője módszeres, erős gondolkodó Bergsoniánus. Gondolatmenete, gondolatrohama az intuíció csapásaival tör előre, szakadatlan lendülettel, nem pedig éles és tiszta logikai tagozással, melyet így gyakran erőfeszítéssel kell követni, de az gyümölcsöző, mert igazán megérteni, közvetlen lelki élményben megismerni tanít Gundolf. Egészen új a módszere és fölfogása. Könyvének címe csak: "Goethe". Közelebbi megjelölés, élete művészete nincs. A bevezetés fölvilágosít, hogy miért. Mert Gundolf Goethének a gesamte Gestalt-jával akar foglalkozni. Meg akarja éreztetni annak a fejlődését és a lényegét és történetének az elan vital-ját, a lüktetését. Két nagy eszme vezérli, legalább mi tanulságképpen főleg ezeket vonhatjuk le, hámozhatjuk ki.
Goethe életének folyamatát genialitásának démonja intézi, abban minden összejátszik, semmi sem vész kárba. Minden esemény, benyomás táplálja, használ valamit. Mintegy arra született, hogy alkosson, harmonizáljon, kiformálja a természetet. Természet és műveltségnek egyezkedése a Goethe-i alkotás. Ehhez szervesen csatlakozik a másik nagy filozófiai tanítás, mely szerint a zseni világa külön világ. A zseni nem azt, nem úgy veszi észre, érzi, gondolja, mint mi, azután pedig különleges kifejező ügyességével művészivé idomítja. Ez áll azoknak túlnyomó többségére, akiknek a művészet a mesterségük. De a zseni nem mesterségnek választja ezt, hanem hivatása hívja, az arra rendelt erők birtoka. Goethének másképp mutatkozik meg a világ, mint a közönséges halandóknak, minden, ami ővele történik, amivel nexusba jut, a sajátos Goethe-i valóságnak elemévé válik. Eszerint dolgozza föl Gundolf tudományos vizsgálata az összes biográfiai adatokat, melyeknek puszta lelketlen esetlegét is az evolúció szükséges láncszemeivé kovácsolja. Mihelyst Goethének születéséről tudósít, fölveti a kérdést, mi rejlik a kisdedben, ami már csíra, amiből lesz valami Goethei. Goethe itáliai útjának is így magasabb jelentését kutatja. Minden abból a szempontból érdekli, mint teljesíti a törvényt, a művek és fejlődési stációk elemzéseit ez a fölfogásmód fűzi egységgé, mely megmutatja, mint tesznek eleget azok a megnyilvánulások, kiváltódások lelke, jelleme fátumszerű indikációinak.
*
Így tárulnak föl, suhannak el előttünk magas szempontból vetítve a grandiózus szellemi film képei. Merev elveket nem szögez le Gundolf. Ennek megvan az a haszna, hogy a változatos, mozgalmas életet nem hamisítja meg erőszakosan rászabott fogalmi szisztémával, de viszont sohasem éri el azt a plasztikai erőt, mely a gondolat komplexitását egyszerű, kemény, tömör formákba ötvözi. Pedig szép az, mikor éteri finom eszme van földiesen józan ízű szavakba rejtve. Macaulay essaystilje a jó példa erre. Gundolfnál egyáltalán nincsenek olyan mondatok, melyek mintegy fején találják a szöget, minden lap csupa szubtilis körülírás, árnyékolás. Egymás hegyin-hátán tolong a sok jelző, néha öt-hat is esik egy főnévre. Azonban a közlés nem változtat a lényegen, Gundolf stílusa csak nagyon keveset von le Gundolf Goethe-könyvének az érdeméből. Gundolf adta nekünk a Goethe-könyvet.
-------------------
Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő
Gonda Károly: Megjegyzés a "Varázshegy"-ről
A Zauberberg-et, Thoms Mann legújabb, terjedelemre és belső formátumra egyaránt nagyszabású regényét
[*] összetevő tényezők között jelentőségben nem utolsó, ha éppen uralkodó fontosságúnak sem mondható az, amelyikről szólni akarunk. Thomas Mann nagy művében elég sok eszközét használja az érdeklődés fölkeltésének és ébrentartásának; a politika, a művészet, a szexualitás, az idegélet, az okkultizmus, a metafizika, a köznapiság területéről vett motívumok jutnak szóhoz az elmélkedő, essay szerű részletekben és szerephez a cselekményben. Szándékos, művészi, elegáns rendetlenségben osztja el mindezt biztos hatás ökonómiával a maga helyére, az összbenyomást szolgáló rendeltetésük szerint. A szövevényes, de szerves, heterogénségeket átfogó elgondolásnak mindaz az eleme, ami Settembrini és Naphta szinte dialektikai ellentétben álló alakjaiban sűrűsödött művészeti valósággá, amit ők filozofálva reprezentálnak, a köztük lefolyó, lezajló viták, veszekedések, szellemi összecsapások problémái, eszméi, világnézeti indítékai, minden, amiből végső tragikus összeütközésük fejlődik: - persze közvetett és indirekt módon tett - teoretikus gondolat közlés is az író részéről, azért a mesének is eleven része és így természetesen tárgyiasítva, disztanciálva van. Karakterüknek és a szellemi dolgoknak, amelyeknek a hordozói, a regény menetében erős funkció adódik és erre olyan mondanivalói nyilvánítását bízza az író, amelyek számára figyelmet kér tőlünk, vagy helyesebben parancsol ránk szuggesztív művészetével. (A regény életének jelzett erőtényezői működnek a külső és a lelki történés lendítésében, az indulatok feszültségének a telítésében és levezetésében, vagyis az izgalom és a katarzis előidézésében. Persze, ezeket a poétikai fogalmakat elég mélyreható, jellemásító kiigazításokkal elgondolva, jól kifinomított, átszellemített értelemben alkalmazhatjuk csak Thomas Mann műveire. Az egész tartalom el van mélyítve, minden benyomás, amit onnan kapunk, világszemléletet közöl.) Settembrini, a "Civilizationsliterat" típusának megjelenítője, barátságos, liberális irányú, emberiség nevelő, utilitarisztikus célzatú gondolkodó. A zsidóból lett jezsuita Naphta amolyan arisztokratikus- pesszimisztikus reakciós, barátságtalan, dekadens, irracionális, Nietzschés attitűdű ember. Hans Castorp, a regény hőse a közönségük, akiknek a meggyőződése elhódításáért vitáznak. Íme, egy részlet valamelyik vitájukból:
Settembrini kijelentette, hogy Naphta minden állítása szemfényvesztés, rabulisztika, világcsalás. - Mondja ki nyíltan - kiáltotta ellenfelének, - mondja ki nyíltan, nevelői felelősségének tudatában, a tanulóifjúság fülehallatára, hogy a szellem annyi, mint - betegség! Istenemre, ezzel rákapatja őket a szellemre, megnyeri őket a szellemben való hitnek! Ha pedig másfelől kijelenti, hogy a betegség és halál előkelő, az egészség és élet azonban közönséges valami, ez a legbiztosabb módszer arra, hogy tanítványait az emberiség szolgálatára fogja! Da vero, e criminoso! S mintha csak lovag lenne, síkraszáll az egészség és élet nemességéért, amelynek nem kellett szellem nélkül szűkölködnie. - A forma! - mondotta ő. - A logos! - mondotta Naphta fennhéjázó módon. - A józan ész, mire a "logos" embere a "passzió"-t vitatta. Ez zavaros volt. - Az objektum! - mondotta az egyik, - az Én! - mondotta másik. Sőt, végül az egyik "kritiká"-t, a másik "művészetet" is emlegetett s egyre újra a természet és szellem meg akörül forgott a beszéd, hogy mai az előkelőbb: az arisztokratizmus problémája körül. Csakhogy mindebben nem volt semmi rend, semmi sem tisztázódott, még kettős, harcias rend sem volt. Mert minden egymás ellen fordult, a vitatkozók össze-vissza beszéltek, kölcsönösen ellentmondottak egymásnak, nemcsak egymással, hanem önmagukkal is ellentmondásba kerültek. Settembrini éppen elég szónoki "vivát"-ot mondott a kritikára, most pedig éppen az ellenkezőjében, a művészetben látta a nemesség elvét. Hányszor nem kelt védelmére Naphta a természetes ösztönnek Settembrinivel szemben, aki "ostoba hatalom"-ként, puszta tényként, olyan tényként emlegette a természetes ösztönt, amely előtt nem szabad meghátrálnia sem a józan észnek, sem az emberi méltóságnak; most amaz a szellem meg a betegség mellett foglalt állást, mert szerinte másutt nincsen nemesség és emberiesség, ez pedig megfeledkezett minden emancipációról s a természet meg egészséges nemességének ügyét védelmezte. Ugyanilyen zavar volt az "objektum", meg az "Én" körül, sőt a zűrzavar itt volt a legnagyobb, szószerint akkora volt, hogy végül már senki sem tudta, valójában ki a jámbor, ki a szabadelvű? (Etc. etc. oldalakon át...) Azután: "Ó, az elvek és nézetek állandóan belekontárkodtak egymás mesterségébe, belső ellentmondásokban nem volt hiány s olyan nagyon nehezére esett Hans Castorp civil felelősségének, hogy döntsön az ellentmondások között, hogy preparátumokként kezelje, elkülönítve s tisztán tartsa őket. Így aztán nagy volt a kísértés, hogy fejest ugorjon Naphtának "erkölcsileg rendezetlen mindenség"-ébe. Általános volt itt a kereszteződés és egymásba bonyolódás, a nagy zűrzavar volt ez, és Hans Castorp látni vélte, hogy a vitatkozók nem lettek volna olyan elkeseredettek, ha a vitatkozásnál az ő lelküket is nem nyomja ez a zűrzavar."
Thomas Mann korlátlan pontosságú, mindent az elgondolásnak megfelelő valőrrel kimondó, bizonytalanságot nem ismerő, imaginációját maradék nélkül kifejtő, a formán szuverénül uralkodó, semmit homályban nem hagyó, a műve alkotásában közrejátszott célok, szándékok, vélemények, ösztönök, sugallatok egész komplexitását, a teremtő eszme objektivációjával együtt ihlete összese körülményeit is félremagyarázhatatlan jelentésű, biztos fogalmazású kifejezésre juttató író készsége, az őszinteséghez való ereje és kedve, nagyszerű pszichologizáló közlékenysége előre meghiúsulása és pedig valami hihetetlenül fölényes és öntudatos módon utasítja vissza. - mintha még csak az erre való törekvést is egyenest ki lehetne olvasni az értelmileg olyan sokrétű, logikai polifóniájú, csakugyan, a zenére, Wagnerre emlékeztetően többszólamú mondataiból, - és nevetségesen lehetetlenné teszi a hamis kommentálás minden kísérletét. Igazán nem az az író, aki kommentárra szorul; lehetetlenség őt félreérteni. Ezért teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy sem Settembrinit, sem Naphtát, sem Hans Castorpot nem a maga nevében beszélteti, nem képviselteti egyikükkel sem a maga álláspontját vagy érzületét és eszünk ágában sincs ilyesmit a regénybe belemagyarázni.
De Thomas Mann olyan - a saját felfogását érvényesítő - hangsúlyokat ad néha az oratio obliquák és recták szavainak és olyan hagulatokkal látja el gondolatokat, egyáltalában olyan írói viselkedést tanúsít, ami arra enged, sőt sarkal következtetni, hogy a fogalmaknak ez a - nála jellegzetesen gyakori - összezavarodása, összebonyolódása szerinte valami magasabb szempontból helyeselhető, filozofikus jelentőségű, igazságértékű, a valóság természetének megfelelő jelenség. Ez gúnyos ízű, ellenséges élű kritikai megállapításnak tetszhet, pedig - nyomatékosan ismétlem - egyezik az író intenciójával, eleget tesz a szándékának. Ő maga törekedett erre a hatásra, céltudatosan keltett ilyen benyomást. De ezt igazán nem jól tette. Minél hívebben meg sikerül értetnie, annál teljesebben le találta leplezni magát. Munkáinak az a jellegzetessége, akár mekkora biztossággal, akármilyen tudatosan jelentkezik is, hiba. És pedig nem valami zseniális szertelenség, amit mi a nyugodtabb, biztosságosabb korlátoltság szoliditásának az erején, ítélnénk el, tehát - az irodalomban nem is valami rokonszenves vagy tekintélyes - szubjektív indokok alapján, érvény és szankció híjával, úgy hogy legföljebb csak az azonos gusztusúak helyeselhetnék ezt. Ez nagyon gyakran előforduló eset a kritikában, pedig úgy kellene lenni, hogy amit a kritikus mond, az valóban meggyőző legyen, objektív helyességével szinte egyetértésre kötelezzen mindenkit. Nos attól nem félünk. A hiba, amelyet szóvá tettünk, igazi hiba, letagadhatatlan jelleggel, biztos kritériumokkal. Abban áll, hogy Thomas Mann egyűvé kerít - többnyire párosával - egy sereg olyan szót és kifejezést, amelyek bizonyos szempontból, de igazán csak bizonyos általunk fölvett szempontból és kizárólag az ennek körében tartozó, ez alá eső relációban, tehát nem belső lényegük és dologi valóságuk szerint, szinonimákul vagy egymás függvényeiül vagy egy antagonizmus szembenálló tagjaiul vehetők, de mégis úgy bánik velük, mintha az általuk képviselt realitásokra is érvényes volna ez az eljárása és az aforizmáinak megfelelő viselkedést imputál nekik. Ez sehogysem akar harmonizálni a valósággal: és a fogalmak összezavarodásának itt az oka, semmivel sem mélyebben. A szógondolatos írás egyik érdekes kóresetével van itt dolgunk. Azzal, amelyet valami nem eléggé szabatos szubtilitás, bizonytalan elvontság tesz. Hát lehetséges, hogy a pontosság nagy stílus művésze ne legyen a legpontosabb gondolkodó is? Így van. Összetéveszt szavakat dolgokkal; a szavak értelme elasztikus, jelentése többoldalú, képzetanyaguk szűkül, bővül, változik, cserélődik, a szavak értelmes kapcsolásának lehetősége nagyon változatos és sokféle, végtelenig permutálható, a szavak rendbe sorakoztathatók éllel és ponttal, káoszba hányhatók tővel-heggyel, anélkül, hogy ez a legcsekélyebb mértékben is érintené vagy influálná a világ folyását. Ha erre nincs kellő tekintettel az író, abból művébe olyan problémák származnak, melyek nem vonatkoznak semmi valóságra és olyan válaszok, amelyek nem fejtenek meg semmit. Van ebben valami, ami emlékeztet némelyik plátói dialógus principális hibájára, a nyelvtan és logika - út metafizika - összekompromittálására, de mégis másféle...És - ez azonban vakmerően kalandos ötlet és attól félek, még horribilébb ausu mint dictu - Thomas Mann előkelő írói személyét ez a fogyatkozása valami egész fantasztikusan távoli, de őt még így is megszégyenítő, minket pedig bántó, hozzá sehogysem méltó, a munkájának szemléletében minket eltöltő jóérzést, lelkes tetszést kellemetlen emlékeztetéssel, rút asszociációval zavaró kapcsolatba hozza azokkal az új, forradalmas, kócos, széllel bélelt tacskókkal, akik teljesen értelmetlenül zagyválnak mindenfélét csinos kis témájukról, a kozmoszról, az ítéletmondás és igazsághirdetés pretenziójával. Kedvetlenít mozzanatok nem hiányoznak a nagy írók olvasása közben.
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00383/11779.htm
** újabb meglepetés 2015-ben feltették a hazugság nélkül-t is,most találtam meg...
http://indavideo.hu/video/Hazugsag_nelkul_1945_
