három szinésznő és a történelem

 furcsa szellemidézés a szinpadon... 3 szinész, 3 ember, 3 sors... és a történelem..

a 3 szinésznő: Gobbi Hilda, Karády Katalin, Szeleczky Zita

mindhármuk sorsába beleszólt a történelem, illetve sajátos szerepeket vállaltak - szinpadon túl! - benne...

bevallom, én főleg Karády miatt akartam - különböző fenntartásaim, korlátozottságaim ellenére is -elmenni a Hagymaházunkba, végül is a szomszédba. Hogy miért Karády? nem mintha őt tartanám a legnagyobb színésznek (hármójuk közt se), hanem személyes indíttatás miatt, mert volt az életünknek - igen-igen a történelem által determináltnak - egy olyan pontja , amikor találkozott az életutunk, és számomra eléggé meghatározóan. 

egész egyszerűen szólva neki is köszönhetem a szerencsés megkerülésem, 1945-ben, mikor az egy évnyi "külföldi" deportálásból visszatérve, (apámat, anyjával , öcsével és az én anyukámmal várva a bori munkaszolgálatból, hiába, de  e zt még nem tudva - Pesten lsktunk, az óvodából elcsatangoltam,ill. eltévedtem, ...és...
de ezt már megírtam, kis , futó epizódnak a deportálási történetem vége felé.. is... (bár nem túl lényegesnek tartva, ezt a részt ki is húztam, mikor tavaly, a Central szinházban egy maratoni felolvasáson, Igó Éva előadta az én deportálási történetem (is)---

Itt a teljes történet...:  http://evekesemlekek.blogspot.hu/2012/03/deportalasom-tortenete.html

de most kiemelem belőle a Karádys epizódot... (ahogy telnek az  évek, minden külön és erősebb értelmet kezd kapni, úgy látom;  mert jön egy új mozzanat, amivel  vissza felel valamire a múlt a jövőnek... ) :

"Pesten történt valami, amiről, ha mellékesen is, beszélnem kell… A „véletlenek” sorsteremtő lehetőségeiről. Vagy arról, megint, hogy nincsenek véletlenek? Ki tudja…

Elvesztem! Két nap és egy éjjel nem voltam meg! Hazahozott anyám a pokolból, ahogy mondták, erre én fogom magam, és elveszek… S még élvezem is a dolgot – állítólag.
Úgy történt, hogy óvodába járattak, mivel anyu – mint mindig és mindenhol – dolgozni kezdett, annak a színháznak a varrodájában, melynek nagybátyám volt az igazgatója (az államosításáig). Mamaja jött volna értem az óvodába, de kiderült, hogy későn, már senki nem volt ott, hét vége lévén, neki meg elfelejtettek előtte szólni, hogy korábban jöjjön. Nos, én nem voltam sehol! Kiderült, hogy az óvónő a házmesterre bízott, aki nem ügyelt elég éberen rám, én a kapuban álltam egy darabig, s mikor a házmester lement valamiért a pincébe, fogtam magam, és az utcán épp arra játszó gyereksereghez csatlakoztam, akik csak este vették észre, már egész más helyszínen, mikor már hazafelé kezdtek szétszéledni, hogy én ott maradtam egymagamban, mert hogy én nem tartozom valójában egyikőjükhöz sem. Végig fel sem tűntem nekik, illetve azt hitték, hogy valamelyikőjüknek a kishúga vagyok. Hiába kérdezték, nem tudtam megmondani, hogy hívnak. Csak a keresztnevem: Jujika. A hol laksz-ra pedig csak azt tudtam felelni: szálloda. A Continentál nevet valóban nehéz lett volna kiejteni egy két és fél évesnek. Az egyik fiú hazavitt hozzájuk. Szeretettel fogadott a család, már az örökbefogadásomat is latolgatták, nagyon jól éreztem én is magam náluk, eszembe se nagyon juthattak az enyémek…, de másnap – a fiú színinövendék nővére indítványára – színházba mentünk, épp a nagybátyáméba, ahol Karády Katalin énekelt, s én cserfes kislányként, aki megszokta a tömeget, az embereket maga körül, hisz folyton abban élt, – egy évig a lágerben, egymás hegyén-hátán éjjel-nappal, - gátlástalanul felkiáltottam a színpadra: Ennek a néninek olyan mély a hangja, mintha bácsi lenne!

Karády felfigyelt a bekiabálásra, felhívott magához a színpadra, és nagyon kedvesen magasba emelt.
Hát – kisebb botrányt okozva – így lettem meg...."

 nos, szerintem - anélkül, . hogy túldimenzionálnám Karády "felemelő" gesztusát... benne lehetett abban is mindaz a humanizmus, amit tanusított, korábban is a háború alatt, a zsidómentéseiben, különösen  gyerekek oltalmazásában, Itt a színpadon is elmondott egy esetet, ami még mindig megrázta, hogy  amikor (44ben) fogdában volt és a szemközti cellában egy kislány, akinek nem maradt senki hozzátartozója, csak egy aranyszinű játékmacit - immár egyetlen "hozzátartozóját" -szoritott magához, ami, miután őt is elvitték, ott maradt, mint egy aranyló folt... az ő emlékidézésében is. csak az a folt, az maradt utána, az az aranyszinű folt...

lehet, hogy túlzás, de az asszociációk már ilyenek, öntörvényűek és titokzatosan függenek össze: nekem aranyszinű hajam volt akkoriban, mikor hazajöttünk a deportálásból, 45-ben , 3 évesen.... és amikor felemelt a karjaiba véve ugyanaz a Karády Katalin... 

egyébként Bencze Ilona alakította Karádyt kissé markánsan, és azzal a bizonyos (gyerekszájammal ) "bácsi"snak tartott -itt is - búgónak hangsúlyozott -  hangján - de a fő bajom az volt, hogy csak az első sor balszélén kaptam már helyet,(a bérleteseken túl nem igen marad válaszék) ami azt jelentette, hogy a szinpadnak az a sarka ahol az ő állandó helye volt, takarásban...

Viszont jól ráláttam a színpad másik felére, a Gobbit szenzációsan alakító  (pedig egész más alkatú) Hűvösvölgyi Ildikóra, aki csupagobbi volt, csupa tűz, ötlet, munka, másokon segíteni akarás. és tudás.. akárcsak életében....Tán egy kicsit túljátszotta, néha, clownosra véve a figurát, akinek eredeti modellje azért tekintélyparancsolóbb is volt...

De nem tudtam nem gondolni arra, az 50-es évekbeli jelenetre, amikor a szinpadon , ugyanennek a szinpadnak eredetijén, láttam, hallottam szavalni (a szinpad bal takarásából! mert én is szerepeltem később valamivel. Lenyűgözött a szavalása ereje, a dinamizmusa, a harciassága, a  kemény, lendületes mozdulat, ahogy egy leeső hajtincsét a jobb homlokából hátra simította , vagy inkább dobta. A lelkesedése, ami áthatotta,  igen, amiről most ezt mondta:    

"A szinész nem élhet lelkesedés nélkül. de hogy miért lelkesedik, az sokszor a kor vétke."

Aztán, mikor megidézték a Peer Gyntben alakitott szerepét, Oose anyót, jutott eszembe, hogy dehiszen Oose anyóként is itt láttam, igen, ezen a szinpadon, Ladányi Ferenccel, a haldokló nagyjelenetben. Micsoda művészi alakitás is volt az is...

Szeleczky Zitát nem ismertem, (csak azt, személyesen,  akit egyszer felidézett: Bársony Rózsikát, az Operettből, és nem is túl hizelgően, mintha ő engedményeket tett volna a drága közönségének(?). Szeleczky énekelt a fronton a katonáknak, meg 56-ban is valami zászlós, politikai izű szerepet vállalt... az édeskés ruhájával nem nagyon tudtam összeegyeztetni ezt a fajta "politikus kiállást"...De főleg szinésznő volt, mindig is (mostanában látom régi filmekben, valóban bűbájos "rózsaszinű" lányszerepekben , s úgy tűnik szeretett volna szinész lenni, maradni mindig, nem lehetett rá sok lehetősége az 50 évnyi emigrációban, de itt az életen túl _jellemzően - a Gobbi kijárja neki, a hiányzó, vágyálomszinházát... (ahogy szinészmúzeumot, szinészotthont is alapított - másoknak)

Karády, az én Karádym a legelkeseredettebb, őt minden rendszer üldözte...Kalapgyártásba menekült... Amerikában, nem is jött haza, később se... (de itt a 3 szinésznő valahogy közösségre talál egymás között)

Köszönöm, én, az a másik egykori aranyhajú kislány, hogy hozzájárult a teljes megmeneküléséhez, hogy nem hagyta "elveszni"...  S azt is , hogy mentett másokat a biztos halálból, hogy "csak" ember maradt....és természetesnek , nem hősinek tartotta, amit tett...egy olyan korban, "ahol az egyik halottakat kapar ki a romok alól, a másik a halottak szőnyegeit gyűjti."  (azt hiszem ekkorra már új gazdát talált a mi zongoránk is...otthon. De fő hogy megmenekültünk. Bár apám nem is...)

Ó az a  haramia történelem!