szilánkok

szilánkok

félek

hogy nyomként

csak szilánkokat hagyok

s azokban

belőlem

már semmi se

ragyog

ébredések

Néha úgy ébredek

hogy majd' felrobbanok

mimindent mulasztottam el

Néha úgy ébredek

hogy fel sem ébredek

csak álmodom tovább

az életem

Saul fiai és mosolyai

Igen. Saul mosolyog. Először a pokolban, mikor a fiúra (fiára?) néz...., akit (vagy legalább) a holttestét végre megszerezte, hogy eltemethesse, tisztességgel, legalább a halálban megadva neki a méltóságot. Végül nem tudja megmenekiteni, a folyó, ahol menekülnek, kisodorja a kezéből értékes "csomagját", mit nem tudott átvinni a túlsó partra....

Másodszor is fiúra néz, egy szőke kisfiúra, szembe ül vele, egy fabódéban, a folyó menti erdőben, társa segített a veszteség után idáig vonszolni, alig él, de amikor meglátja ezt a bámész kisfiút az erdőből, búvóhelyük ajtajában, hátulról fénnyel megvilágiva mint egy angyali(?) jelenést, elmosolyodik, ugyanugy, mint akkor... ,,és most tovább szé,lesül a mosolya Befejezi az akkor elkezdett és befejezetlenül maradt mosolyt.... mintha sikerült volna a terve. mintha beteljesedett volna. Hát mégis itt a  beteljesült remény...

Aztán a fiú elszalad. Katonák markába, lefogják betömik a száját, ne adjon jelt, majd elengedik

miközben halljuk is már  az életeket kioltó puskalövéseket

de a fiút látjuk, aki szalad tovább, előre , iramban , a harsogó zöldbe, az életbe

a néző meg egyszerre sir és mosolyog a könnyein át. katarzis...

annyi borzalom után...

milyen kegyes ez a film, és kiméletes, velünk, nézőkkel.

és mégis megmarad a borzalom
de az életnek kell győzni... 
valahogy.

"Jó szórakozás"?

5 napig játsszák a Saul fiát kisvárosomban, megnézem már első nap, persze (bár lányom óvna tőle...persze.) Látom a neten , 14 jegy "már  elkelt", de én inkább kicsit előbb megyek a pénztárhoz, személyesen váltani. Attól  nem tartottam, hogy nem fogok beférni, persze... Kérek egy jegyet a szabadtéri pénztárnál, lehetőleg a leghátsó sorba... egyedül, hogy ki tudjak menekülni, ha kell. A pénztárosnő mindenesetre sztereotipikusan és mosolyogva kellemes szórakozást kíván. Mondom neki, ezt lehetőleg ne mondja.... azt hiszem, nem is érti miért...

vagyunk vagy 20-an. Ketten,előttem, némi sutyorgás után még a legelején kimennek- A többiek mély csöndben, mozdulatlanul ülnek előttem - végig...

én  -veszem észre- a kezemet erősen a számra tapasztva ülök... u.i. ami bejön - a szememen látványként és a fülemen hanghatásként - valahogy egyből ki akarna jönni valahogy, valahol....  Nem hányinger ez, mert nem a gyomorból jön. Addig le se tud hatolni. Nem tudom "lenyelni"...nem akarok hinni szememnek, fülemnek...pedig mióta tudom már... anyámtól hallottam először, aki pont ettől az auschwitzi pokoltól menekített meg, bennünket.... ő mondta el, már nem tudom, mikor, csak úgy , spontán, a nagy szoba sarkából, ahol tett-vett, én meg a közepén ültem a nagy asztalnál, - irok, vagy olvasok, szokás szerint - hogy  a hosszú (marhavagonbeli)utazás után, zuhanyozni  beterelték az embereket, de ott a zuhanyrózsákból viz helyett gáz sugárzott rájuk, egymásba kapaszkodva haltak meg.... utolsó pillanatban rádöbbenve, h rászedték őket. (Velünk is azt akarták elhitetni, hogy valami szanatóriumba visznek bennünket, dologra nem fogható kisgyerekeket, anyjukkal, de anyám ("Liebele")  gyanút fogott , és éjszakai munkára jelentkezett,,. a lágerben..... Nem emlékszem szinte semmire, másfél éves kislány (Liebele lánya)  De valahol a zsigerekben mégis? Fogom be a szám végig,  nehogy kijöjjön valahogy a lenyelhetetlen borzalom...aztán a legvégén, végre valahogy ... könnyek jönnek ki a szememből. A film befejezés után is, egyre jobban. Még ülök, Nézem (de nem látom ) a stáblistát. Mindenki  után botorkálok ki csendben, a már üres teremből. A jegyszedő az ajtóban halkan köszön,  nem kérdi meg, hogy jót szórakoztam-e..

a Saul fián... Liebele lánya... Végül is... Már megint megmenekült.

csupa csillagos ötös

az Énekiskolában, a tv2-n, öröm nézni, ahogy istápolják, buzdítják, kibontakoztatják a gyerekeket, akiknek minden produkciója valóban ezt kapott, és joggal...én a"tanároknak" is ezt adnám....öröm nézni ahogy buzditják, bátorítják, mentorálják, csodálják a gyerekeket, akiknek produkciói valóban nagy igazi élményt nyújtanak. Én ezen annyira nem csodálkozom, mert a manír nélküli tehetséges gyerekek mindig többet tudnak nyújtani, minta maniros, beképzelt felnőttek, Csak ne romoljanak el. Később. És ne akarjanak nyerni mindenáron. Mint ahogy most se, az a rekedten is küszködve de nagyszerűen , kifejezően éneklő  fiú, aki mondta is, hogy "én nem nyerni jöttem az énekiskolába, hanem tanulni." Tanulhatnának sokan tőle!

---

és adnék egy csillagos ötöst Friderikusznak is (aki korábban ugye igazgató volt az énekiskolában?) De mindig kitalál és remekül csinál valami újat. Most épp 24 óráig összezáratja magát egy-egy riportalanyával. Akikből, bárkiből, kihozza a lényegüket. Elragadóan. Kedvesen, őszintén, a lényegükre tapint. Kedvesen még a hiányosságaikra is. Akik csak hálásak lehetnek neki, e figyelemért. Meg mi, nézők is.  Szinte kedvet kapunk, hogy zárjanak már össze ezzel a kedvesen mosolygó, mindenkire rácsodálkozó emberrel. Hátha megtudnánk magunkról is valami újat, fontosat. De hát ahhoz már "valakinek" kéne lenni, akire más is kiváncsi.  De épp ez az, hogy nem számit kivel van. Akárhogy is, de ő a "valaki"! (amúgy meg mindenki az, épp arra is rávilágit)

ne...!

Ne…!

Ne áldozz áldozással!

Csak hibátlant áldozhatnál

Ne áldozz! Áldj! Áldással!

amúgy sincs hibátlan

feláldozni
senkit

nincs jogod

magadat se

tökéletes se

akarj lenni

légy te
„csak” te,

mindenkinek

rokona, ismerőse

s hagyd élni

veled együtt

valamennyit

egy életre
(s egy halálra)

elég is

ennyi.