Nem jutni a gyász végére
napomat Szilasi László bemutatójával zártam, aki új regényében, a [18:48: telefon] című gyászkönyvben az elmúlás megörökítésére törekedett. A beszélgetés moderátora Turi Tímea volt, aki a cím feltárásával kezdte: a 18:48 arra az időpontra utal, amikor a szerző mindennap felhívta édesanyját, azonban ez a halála után megváltozott és írássá alakult át.
„A nyelvben van valami, ami szorosan hozzákötődik a fájdalomhoz”
– fogalmazta meg Szilasi László a keletkezési körülményekről. A moderátor
arra is kitért, hogy a szerző előző könyve, a Saját élet mintha inverze
lenne ennek az új regénynek. „Nincs teljesen önálló könyv” – állapította
meg Szilasi végül. Amit azonban különbségnek említettek a két könyv
kapcsán, az az új regény egyes szám második személyű
narrációja, ami a megszólítás erejét hordozza magában.
A beszélgetés elkerülhetetlen iránya a gyászfeldolgozás és annak
művészi vetülete volt. „Nem úgy van, ahogyan a tankönyvek írják –
kezdte Szilasi. – Nem fog véget érni soha.” Előrevetíti ez a gondolat
a beszélgetés végét is, ahol a szerző megfogalmazta: azzal, hogy
írt a gyászról, beleszólt egy természetes folyamatba.
Szikszai Rémusz felolvasásában részleteket is hallottunk a
regényből. Ezek egyikében a szerző művének műfajáról értekezik:
zsolozsmaként, illetve mantraként jellemzi,
előbbihez Juhász Gyula Zsolozsma című versét kapcsolva.
Turi Tímea megjegyezte, hogy a vallásos tapasztalat gyakori
tárgyát képezi Szilasi műveinek.
A formával kapcsolatban szó esett arról is, hogy az elején dátumok
választják szét a részeket, majd később ezek a dátumok fokozatosan
eltűnnek. A moderátor megjegyezte, felmerült az is, hogy
változtatásra bírják a szerzőt, azonban Szilasi jelentőséget
tulajdonított ennek „a természetes amortizációnak.” /
Bakóczi Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése