Legendás Lucifer (Madách: Az ember tragédiája), Marat (Weiss: Marat halála) és Robespierre (Büchner: Danton) és verset mondó ember volt. Orgánuma adta karakterét, de ő több volt/más volt Humphrey Bogart magyar hangjánál. Érzékeny volt, akinek sok csend és nyugalom kellett a színészi újralétezéshez. Két évtizede csak a csend…
Kálmán György (1925) színészöltőnyi tapasztalat birtokában elfutott színházszerelmétől, mint az öreg Tolsztoj, amikor képtelen volt egyetérteni a színházzal magával. Bőrén érzi: hol él. A belélegzett levegővel szívja magába elkedvetlenítő ismereteit a társadalomról.
A Lear király fenyérén, a bolond folt hátán folt rongyaiban is hasonlóképp pöckölte magáról a készülő vihar szélrohamában a szabad erdőn a láthatatlan pihéket. Ebben a szerepében rémlett legkeserűbbnek. Shakespeare-t játszott, de saját szavaivá írta át a fordítást, reménytelen pátosszal, keserű eljövendöléssel közölve:
„És oly idő jön, aki még megéri,
Hogy fő divat lesz lábbal mendegélni.”
Finom, távoli idegenséggel jelent meg. Álomszerű távolságtartással élt benne. Akár élete utolsó éveiben, amikor esténként beült valamelyik színház társalgójába, mert szereptelen sem tudott színház nélkül élni. Odafigyelés volt benne mások iránt, gyengédség, törődés, mégis messziről, valahonnan túlról beszélt, túlról szólt, más elszámolási rendszerből.
Ragasztott szakáll helyett saját szőrzetet növesztett. Maszkot csinált mindennapjaira. Mögé rejtőzött. Vastagodott körülötte a magány. Nem is a betegség végzett vele. Kiszorult lassan az életből.
Jellemző rá, hogy amikor Marton Endre 1971-ben Hamlet szerepére kérte, így válaszolt: „Amíg Gábor Miklós él, nem vállalhatja színész, hogy eljátssza a Hamletet” Pedig bátran vállalhatta volna.
Önéletrajzából: „A Papának körkötőgép-üzlete volt. Születésemtől harmincöt éves koromig a IX. kerületben, a Ráday utcában laktam a szüleimmel és a nővéremmel. Szegény, középpolgári család voltunk.
Első elemitől az Ipar utcai polgári negyedik osztályáig nagyon rossz tanuló voltam. A polgári után beálltam kesztyűsinasnak (de soha nem hozakodtam elő vele akkor, amikor ebből hasznot lehetett volna húzni). Négy évig dolgoztam inasként egy műhelyben, bőrkikészítést, bőrfeldolgozást tanultunk. A pénzt hazaadtam.
Mire 1943-ban segédként felszabadultam, már nem volt kesztyűbőr, így cipőfelsőrész-készítő lettem. Aztán elfogyott a felsőbőr is. Asztalossággal próbálkoztam, később nyakkendő-készítéssel. Majd anélkül, hogy akartam volna, elvittek Szerbiába, egy kis „kirándulásra”.
A háború alatt eszembe sem jutott, hogy meg lehet halni. Erős és szívós voltam, bírtam a napi 8-16 óra csákányozást. Rám is szóltak: ne siess, mert holnap meghalsz! A kidöntött óriásfák tövénél a Színházi Élet mellékletét olvastam, amit magammal
|
