Rend a lelke
Kiöntöm a szívemet
Aztàn meg felmosom.
Aztàn meg felmosom.
2025. július 18., péntek
2025. július 17., csütörtök
a kor hatalma
nézem a régi fotkat, mondjuk 60-as évek, pedig reményteli volt,,s mégis ezek a fiatal arcok mind világfájdalmasak
amilyen az enyém is volt
igaza van S de Beaovoirenak a könyv cimében, mint már sokszor megjegyeztem
a kor meghatároz, s még uniformizál is!!!!
pedig elvieg szórakozóhelyen vannak, az Ifjusági Parkban, s tömegesen...1968-ban
búval-béleltek voltunk (én ekkor mér 2 éve tanitottam)
s aki véletlenül nem, szégyelli(?)
sok kis csalódás vagy egy nagy
KOLLEKTÍV BLOGUNKBÓL CSALÓDÁS TÉMÁRA
emlékszem... fiatalon, húsz évesen, mikor a legvidámabb is lehettem volna, épphogy nagyon búval-bélelt voltam. Sokat sirtam is...
A nagybátyáméknál nyaraltam Nyugat-Európában... 64 nyarán. S a nagynéném sehogy se értette, emlékszem , épp Nizzában, hogy mi bajom is nekem...
Szerinte semmi okom nem lehetett a szomorúságra, ha lett volna egy nagy csalódásom, akkor megértené - mondta
Egy nagy? Hát az nem volt, de sok kicsi... válaszoltam, nem valami meggyőzően...
és tényleg
mintha egész életem ezt a képletet vitte volna végig, kis csalódások sorozatát , de az olykor többnek is túnt, mint ami egy nagy lett volna, mert azt ki lehet heverni, de ami mindig van...? s ami elsősorban minket, önmagunkat illet??!!! Igen, azt hiszem, magamban csalódtam igazán...(s csalódok mindig)
------
figyelem és beszéd
ha figyelnek rád
folyamatos beszéded
de ha nem teszik
akkor akadozik
igy van ez
kettőn áll a vásár
és a kommunikáció is
2025. július 16., szerda
a zenemű vége
igen, azt hiszem, jól alakul
a zenem vége
szabályosan alakul
a ritenutó is tökéletes
(a lelassulás)
meg a
decrescendo
(az elhalkulás)
node a generálpauzáról
már nincs
mondandóm
nem lehet!
az már kivül lesz
mindenen...
csak egy kulcscsomó
haladok a biciklimmel...a panellházak előtt
de előttem, utamban két vidám lány
felfelé néznek
valamit várhatnak a magasból?
odaszólok, igy van.- e, mert akkor kikerülöm őket, nehogy a fejemre essen valami
de rám se hederitenek
viszontt ahogy sikerül letérnem, már zuhan is fentról valami
felveszik, ó, csak egy kulccscsomó - csörgetik meg nagyvidáman
hát mit gondoltak, hogy törte volna be a fejem, csak egy kulcscsomó ?! (fizika, óh!)
2025. július 13., vasárnap
álmomban is
tisztában aagyok a korommal és állapotommal
el akarom kisérni unokámat anyjával együtt valahova , de anyja nem engedi,ez nagyon bánt és erpősködök,
utima rációként azt mondom:
dehát ALIG ÉLEK
(de hajthatatlan)
+++
álom
nagy hajam kibontva lóg, össze akarom fogni cherbourgi erernyősen (emlékszem anyu is mindig mennyire szerette mikor néha igy hordtam, összefogva)
ki is próbálom, de meg kell állapitani a hajam minősége is rösszabb, meg nem is áll jól az arcomhoz...
(ja,elmúlt pár év azóta, valószin mr C D-nek se állna jól)
a facebook tündöklése és hanyatlása
olvastam, hogy maga Zuckerberg mondta(?), hogy a mostani facebook, már nem az amit inditott, nem lehet ráismerni...
magam is elgondolkodom, van-e még értelme itt maradni, micsoda térsaságokba keveredhet igy az ember
mégha szigorúan csak az igazi ismerősöknek engedek szabad bejárást is..az oldalamra
a történetek pl olyan alpári , izléstelen videok mellett vannak, hogy mától elhatározom, én ugyan nem gyarapitotm,,
vannak (többnyire bugyuta) bejegyzések, amikhez hozzá se lehet férni a reklámoktól (amik szintén bugyuták)
persze (?)akad néha néhány olvasásra érdemes bejegyzés is, meg fontos hir
de ez elenyésző
igaza van unokámnak, aki meg is ró a fbookon tartózkodásaimért
mellőzni kéne...
csak ne raktam volna fel annyi becses (ma már) "emléket " rá! - mikor még az volt, ami....
reserved
gondoltam egyet, eszem a Roccoban, az ebédem felemás volt..
ültek néhány asztalnál persze, de több volt a még üres, egyiken mintha nem is lett volna reserved tábla, de mikor közelebb mentem, láttam, hogy ezen is van.
megkérdeztem a pincérnőt mi a helyzet, majd utána néz, de a másik jött ki, aki egyből mondta, hogy most néztek utána a rendeléseiknek, mind foglalt. És hamar jönnek? Hatra - mondta, (hát most háromnegyed 6 volt...)
de bent van hely!
Sehol se jó? (bent még jobb is, mint ahova kint süt a nap - mondja a pincérnő) , bementem
csak a vacsim vége felé sütött be a nap, pont az asztalomra. sebaj, már megvacsoráztam
akkor lepódtem meg, mikor kiléptem, több üres asztal volt, mint mikor bejöttem. Ilyen hamar megvacsoráztak volna, akik lefoglaltálk?!
2025. július 11., péntek
leesett...!
Tolom a biciklim a parkoló autók sora előtt, jön szembe a posta felől egy furcsa, bohókás öltözetű szerzet, rövid kockás nadrágban.Megáll az egyik autó mellett.
Mosolyog és köszön; Csókolom tanárnő!
Mosolyában felvillan egy régi, pajkos diákarc (bár nem ismerem föl., nem taníthattam, csak a gimibe járhatott ) Jónapot!- persze válaszolok én is mosolyogva, és... leesik a tantusz.
köszöntenek olyan nagy vehemenciával tanárnőként, hanem újra, még egyszer fiatal, boldog s csintalan diákok akarnának lenni - ha csak egy köszönés illuzórikus idejére is.
És ez annak rendje és módja szerint mindig meg is történik...
2025. július 10., csütörtök
2025. július 9., szerda
Presser könyv vs zene
az előadás elején olyan szövegek hangoztak el a szinpadon a Presser könyve nyomán, hogy teljesen kiábrándultan már-már a zenéje se tetszett !!! Egy ellenszenves, kicsinyes, hiú, öntelt (fiatal)ember képe bontakozott ki előttem....
Aztán a végére ez megfordult... visszaállt a rend, a zene bevont
azt hiszem, jót tett P-nek az öregedés, az érés
tán még a zenéjének is
igaz is, a vége felé szinte nekrológok sorozatába váltott át az egész életút
kezdődött a Sulyok búcsúztatóval (és remek portréval)
az amúgy idegesitő, mármár fülsiketítően ripacskodó Murányi Tünde szinte (a nehéz természetú de nagyon emberi) Sulyok Máriával azonosulva botorkált végig a szinpadon , a dala meg mondhatni egy remekmű (rekviem?) ...(a többiek gyertyával kezükben ülték körbe...amik aztán végig ott maradtak... a szinpdon is
megrázó volt, ahogy a Somló Tamás (aTomi ) alakja megidéződött, majd Lauxé-
és az egyedülmaradásé
velük, helyettük is itt van (maradt) ő... "törve nem"
(a könyvét nem fogom elolvasni, de a zenéjét mindig örömmel hallgatom!) (meg szomorkásan)
a gyönyörű, szivhez szőló , szivből jövő dallamait (Bármit is beszéljen. az . a zene számit!)
rossz nap
ma egész nap botladozva jártam
elfogyott egy gyógyszerem
megyek a patikába...
mindjárt este...
ki jön velm ?
2025. július 8., kedd
lampionos koncert
vagy fél órával előb mentem a múzeum skanzenjébe a lampionos vonóskoncertre
de igy is már csak egész hátul (de szélen!) jutott hely...
ez már harmadik ilyen alkalom, az elsőn nem voltam, a másik nem tetszett, akkor is zsúfoltság volt, s már csak oldalt legszélen volt üres hely, tán ezért is, rossz volt a hangzás...az énekesek meg nagyon amatőrnek tűntek (most csak kettő volt belőlük, az egyik nem, a másik tetszett...)
nadehát a teljességet tekintve varázslatos ez az egész
mennyi muzsikus a placcon , a vonósok mellett, fúvósok, is zongora , harmónika
tömegek
Biró Anita hegedűművésztanár óriási éredeme, hogy tanitvnyai különböző formációiba visszajárnak muzsikálni hozzá, a mi örömünkre is
egyszer nekem modta is, hogy nincs családja, ők azok, de most elcsukló hangon, a koncert végén is elhangzott, hogy ők a családja...
igazán megható volt
s nagyon tetszett a Moricone!
ja és volt egy sze nzáció,
egy zongoratanár (Ukrajnából menekült) 2 éve zenét is szerez, most volt az ősbemutatója egy Platon ihlette darabjának! (az akarat és sziv diadaláról, azt mondtá,k nem csak zene ez, hanem folozófia is) Nocsak! 
2025. július 6., vasárnap
az (ismerős) Zeneakadémia
EGY ISMERŐSÖM LÁNYA DIPLOMÁZOTT zenei vonalon
kérdeztem, a Zeneakadémián kapta diplomáját?
erre kijavított(?), hogy nem főiskolán, EGYETEMen (most már, tudom), és magyarázásba kezdett, hogy mi fán is terem a zeneakadémai,(mert a neve azért még az , szerintem) hol is van stb.. mint egy (legalább is zenei) analfabétának
de leállitottam még időben, mondtam, tudom, hogy hol van, épp eleget láttam, amikor a nagybátyámnál tartózkodtam Pesten, ki pont a Zeneakadémiával szemben lakott, a Kertész utca sarkán (43), és amúgy is...
arra is emlékszem, hogy a másik (apai) nagybátyám, mindig kalapot emelt szabályosan az éüület azaz a Liszt Ferenc )szobor) ELŐTT
Amúgy elég ritkán látogattam a Zenekadémiát (sajnos) , de emlékezetesen
emléksze pl Ficher Anniera, Beethoven valameyik zongoraversenyét játszotta, s játékán túl emlékezetes az a királynói tartás amivel bevonult , (s a zongora előtt is megőrizte)
Kóródy András vezénylése meg azzal vált emléketetessé, hogy zavaróan végig dudolta a darabot a zenekkarral, amit vezényelt (Kaló Flóriánra is emlékszem a nézők azaz hallgatók sorában..)
no és legutóbb Kobajasi Ken Icsiro hagyott emlékeket...
Szóval tudom, hol van a Zeneakadémia és mi fán terem!
újabban a Solti szobor , előtte állva ,elgondolkodtat, de modern labiritusával nem tud tetszeni)
70 év, 2óra 21perc vers
2025. júl. 4. Magvető Podcast
életút
Hány út volt az életemben, hány elágazás?!
S én ezt az egyet választottam:
Rosszul, jól?
Biztos oka volt....
(vagy csak a véletlen sodort?
már mindegy, ide jutottam
de a fő, hogy eljutottam...
s még mindig mehetek tovább...)
2025. július 5., szombat
egy izgalmas ÉSinterjú, lányommal
ezt az ÉSbeli interjút most feldobta abfb, annyira , mélyenszántó, hogy iderakom, alig két éves
Antal Nikolett
A szurtos lány is hazatér
Beszélgetés Turi Tímeával
INTERJÚ - LXVII. évfolyam, 26. szám, 2023. június 30.
Zaj, kiabálás mindenhonnan, szerepek és ítéletek – ezek között vág ösvényt Turi Tímea új kötete, hiszen azt mondja, Egyszerre egy beszéljen. A mítoszok és bibliai történetek erdejében, de nagyon is a mában járunk, olyan szövegvilágban, ahol a szerkesztői létből ismert működés poétikai szervezőerővé válik. Férfiról és nőről, a zsidóságról s benne az ima megtartó erejéről, az identitás fluiditásáról beszélgettünk.
– Az Egyszerre egy beszéljen a negyedik köteted, s ami nagyon ismerős, az a nő-férfi viszonyrendszer, de annak az életszerű komplexitása. Tele van a kötet iróniával, néhol szarkazmussal, ott van az erős feminista hang, miközben a kritika is a feminista hangokkal szemben. A férfiak ereje és esetlensége egyszerre jelenik meg, ahogyan az is fölmerül, hogy a pozíciójuk sokszor rajtuk kívül álló okokból tűnik eleve elrendeltnek, de erre nincsen rálátásuk. Ez nagyon értő és emberi megközelítés a patriarchális berendezkedéssel szemben. Hogyan látod magad ebben az egészben?
Minden úgy indult, hogy amikor még a Jönnek az összes férfiak megjelenése előtt elkezdtem verseket publikálni különféle folyóiratokban, akkor pályakezdőként nagyon sok verset küldtem el a lapoknak. A folyóiratok meg az olvasók pedig azokra a versekre rezonáltak, amelyekben a női tapasztalatok hangot kaptak. Belőlem ez indulatokat váltott ki, dühös voltam. Hiszen azt éreztem, nagy, világmegváltó, nyelvfilozófiai, tárgyias verseket írok. Nem értettem, hogy akkor mégis miért pont ez a fontos. Aztán rájöttem, hogy ezt a dühöt a verseken keresztül tudom kifejezni, hiszen ez az eszközöm. Azt gondolom, ha nem is poétikailag, de habitusban ebben az időben nagyon sokat merítettem Ladik Katalin hozzáállásából, aki meglehetősen szubverzíven gondolta újra a nő-férfi szerepeket. Mindeközben azért az elmúlt tíz évben a feminizmusról való beszéd is egészen megváltozott, átment a közbeszédbe, lett egyfajta hétköznapi jellege. Azt gondolom, hogy ezeket a kérdéseket a verseken keresztül komplexebben meg lehet fogalmazni. Nem muszáj egy dolgot gondolni, ki lehet próbálni különböző álláspontokat. Engem pedig a nő-férfi kapcsolatok mellett legalább annyira érdekel a barátságok és a nők közötti viszonyok dinamikája. Hiszen tele vagyunk olyan emberi kapcsolatokkal, amelyek többek az ismeretségnél, de talán kevesebbek a barátságnál.
– Ráadásul nagyon pontosan meg tudod fogalmazni ezeknek a kapcsolatoknak a sokféleségét, a határhelyzeteit. Hogy a hazugság és az igazság mennyire összefolynak, holott azt gondoljuk, tudjuk, éppen melyikben vagyunk. Pedig bizonyos helyzetekben az egyik is és a másik is igaz lehet egyszerre. A láthatatlan munkáról szóló versed például olyan, mint egy fordított anyakritika. Nagyon sok esetben, akár fiatal anyaként is beszélünk a láthatatlan munka meg nem értettségéről, észre nem vett mivoltáról. Aztán meg itt ez a hang, ami arra világít rá, mennyire identikus részünkké tud válni ez is. Ennek a kérdésnek a kinyitása miért volt olyan fontos neked?
– A láthatatlan munkáról nagyon sokat beszélünk. Egyrészt ugye közgazdaságtani fogalom, de teljesen leszivárgott a közbeszédbe. Egy feminista szervezet anyagait olvasgattam, köztük volt egy felhívás, hogy gondold végig, mennyi időt töltesz láthatatlan munkával, és mit tennél, ha ezt az időt visszakapnád. Elkezdtem rajta gondolkodni, mert én elég sok időt töltök láthatatlan munkával, de arra jutottam, hogy a fene akarja ezeket odaadni. Ez ennél sokkal bonyolultabb, és van is bennem egyfajta kettősség. Szeretnék ugyanis minél egyszerűbben fogalmazni, de e mögött az egyszerűségre törekvés mögött pont az az érzés van, hogy a dolgok sokkal komplikáltabbak annál, mint ahogy arról a hétköznapokban beszélünk. A láthatatlan munkával ráadásul azért is különösen szoros a viszonyom, mert én szerkesztőként dolgozom, és ez gazdaságilag ugyan nem, de gyakorlatilag mégis láthatatlan munka. A házimunka azért láthatatlan, mert nem jelenik meg a GDP-ben, de a szerkesztés is láthatatlan abból a szempontból, hogy éppen a láthatatlanságra irányul. Ahogyan a rendrakás is: hogy ne látszódjon, ahogyan rendet raktam. Egy csomó láthatatlan munkát ráadásul nem is külső kényszerből csinálunk, hanem belső késztetésből. Gondoljunk csak arra, amikor beteg a gyerekünk. A szülőnek egyszerűen igénye van rá, hogy gondoskodhasson róla, ami nem feltétlenül közgazdasági kategória
– Sőt kicsit azt is mondja ez a vers, hogy ez lesz az énidő. És az is eszembe jutott közben, hogy ha más lenne az énidő, rá tudnánk-e mondani, hogy az, fel tudnánk-e tölteni valódi tartalommal. No de az, hogy a szerkesztés nagyon hasonló működésében a láthatatlan munkához, mikor lett ennyire reflektált tudásod? Ez nagyon izgalmas szempont: a szerkesztés mint a láthatatlannak maradás vezérelve.
– Én előbb írtam, aztán lettem szerkesztő, és ebben nagyon jól megtaláltam magam. Ezzel a szereppel önazonos vagyok, és sokáig azt gondoltam, hogy az írás és a szerkesztés mint tevékenység között van egyfajta szerepkonfliktus. Aztán rájöttem, hogy nem a két szerep között van valójában, hanem az íráson belül. Az írás konfliktusos szerep számomra. A szerkesztés meg nem.
– Miért konfliktusos szerep az írás?
– Mert az élettörténetemben fontos felismerés volt, hogy a háttérben szeretek lenni, ott érzem jól magam. De persze nem tudok nem írni, és amit írok, azt szeretem közreadni, fontos, hogy eljusson másokhoz. Ám az írás ettől még mindig kilép a komfortzónából. Szerkesztőként pedig semmi más feladatom nincs, mint hogy bizonyos protokollok szerint mások műalkotásait a komfortzónákba tereljem. A szerkesztésnek van egyfajta rendje, az írás pedig mindig kilépés az ismeretlenbe, ráadásul egy idő után a nyilvánosságba is. A versírás beszélgetéspótlék, de őszintén szólva mindig nehéz kezelni azokat a helyzeteket, amikor tényleg elkezd beszélgetésként működni. Például amikor a Játszótéri anyák című verset megtalálta egy játszótéri anyuka, akkor az olyan helyzet volt, amit kezelnem kellett. A játszótéren ugyanis sokáig próbáltam nem szóvá tenni, hogy verseket írok.
– Miért? Úgy érzed, hogy ezekben a helyzetekben felelősséget kell vállalnod a versben leírtakért?
– Mert a versírásban és a költészetben önmagában van valami nagyon atavisztikus. Amikor megkaptam az Artisjus-díjat az előző könyvemért, elmentem a fodrászhoz, hogy a díjátadóra jól nézzen ki a hajam. És persze megkérdezte a fodrász, hogy milyen alkalomra.
– És nem erre számított?
– Egyszerűen nem kimondható a fodrász székében ülve, hogy írtam egy verseskötetet, és az kapott egy díjat. Nevetséges. A csapatépítés kimondható, a céges buli is kimondható, a „verseskönyvet írtam” nem kimondható. Az sem kimondható dolog, hogy költő vagy író vagyok, hiszen ezt a társadalom mondhatja rád, de a társadalom számottevő része a költészet iránt nem érdeklődik, és van egy elég erős legitimációs válsága is
– Ha már a társadalmi megítélésekről esik szó, akkor térjünk rá egy kicsit a férfiakra. Odüsszeusz férfiprototípus?
– Bizonyos szempontból az, és ami nagyon izgalmas ezekben a mitikus történetekben, hogy nagyon jól lehet hozzájuk kapcsolódni. El lehet mondani rajtuk keresztül olyan közös tapasztalatokat, amelyek nem lesznek személyesek. Le lehet írni a kettősséget: hogy valaki kint van a világban, tevékeny és leleményes, aktív győztes, de eközben van egy csomó frusztrációja, nem tud otthon maradni és megülni a fenekén. Ebben pedig, igen, van valamifajta tipikusság. Ami érdekelt, az a határozottságnak, a nagyszerű teljesítménynek és mindeközben a frusztráltságnak, a hétköznapi életben való gyámoltalanságnak az elegye. A mítoszok nagy teherbírású történetek, és nem is az utókor teremti ezeket az olvasatokat, ezeknek a lehetősége eléggé mélyen ott van már eleve. Mitikus történetek újraírásával az Anna visszafordul óta kísérletezem, de nagyon nehezen szántam rá magam, mert azt gondoltam, annyi mindenki csinált már ilyet.
– Viszont
kortárs kötetekben és versekben nagyon gyakran előjönnek újra.
– Abszolút, én nagyon szeretem Anne Carsont, akinek szintén ilyen az életműve. Az segített át végül ezen a hatásiszonyon, hogy azt gondoltam, nekem magántétjeim vannak ezekkel a mitikus történetekkel. A mítoszban az a könnyű, hogy nem kell mindent elölről elmesélni, de ebben a könyvben több bibliai történet újraírása is megtalálható. Ez azért volt számomra fontos, mert manapság sokat beszélünk a családállításról meg a transzgenerációs történetekről, de közben nehéz valamit kezdeni azzal, ami közel van, ami a tiéd. Ehhez nincs meg a távlat. Éppen ezért arra jöttem rá, hogy a mítoszok nagyon jó közvetítők. A héber Biblia számos része pedig gyakorlatilag semmi más, mint többgenerációs, transzgenerációs családregény arról, a különböző hibákat és javításokat hogyan görgették tovább a szereplők
– Azt írod, „...Odüsszeusz / legnagyobb hőstette az volt: / elviselte pár nő rikácsolását”. Miközben meg ugye még ezt is csak úgy, hogy kiköttette magát. Aztán amikor Kirké elbocsátja Odüsszeuszt, azt mondja, „hogy nem voltál elég jó / nekem”. Ez fordított pozíciót hoz létre, amiben Odüsszeuszról lehull a lepel, de éppen ettől válik emberivé. És ez már kicsit a társadalmilag megítélt nő-férfi szerepekre visz át minket. Ahogyan Sára alakja is ehhez a témához kapcsolható, ő Ábrahám felesége, egy rendkívül magasra pozicionált női szereplője a Bibliának, akihez Isten közvetlenül szólt.
Sárában az érdekelt, ami a bibliai történetben nincsen róla
elmondva. Mert valóban ősanya és magasra pozicionált nő, de nagyon sokat hallgat erről. Ahogyan számos szöveghely is elhallgat információkat azzal kapcsolatban, mi is történt vele. Konkrétan azután például nem hallunk Sáráról, hogy Ábrahám majdnem feláldozza Izsákot. Csak később tudjuk meg, hogy miután meghalt, Ábrahám odautazott eltemetni. Tehát van egy ki nem mondott rész, miszerint valószínűleg ők nem öregedtek meg együtt, hanem volt valami mély törés a kapcsolatukban. Nagyon érdekesnek tartom azokat a helyzeteket, amikor valami hiányzik és nincs elmondva. Szerintem ezeket a hiányokat nem lehet pusztán annyival elintézni, hogy a Biblia meg a mítoszok macsó szövegek. Nem azok. Hihetetlenül sokat tudnak a női erőről, az Odüsszeia gyakorlatilag semmi más, mint a nők apoteózisa. A csöndeknek pedig van valamifajta méltósága. Sárában engem ez a csöndesség érdekelt igazán.
– Azt írod az egyik versedben, hogy „...a szó tett, és gondolkodni / csak szavakkal lehet”, itt pedig most azt is mondod, hogy a csend is tetté válik. Ez nagyon szépen átköt a hithez, hiszen az egész kötet dinamikáját a Bevezetés az imádkozásba című versek adják, amelyek rendre ismétlődnek. Az ima olykor semmitmondó, van, hogy karikírozhatjuk, de mégis mindeközben ott lehet valami nagyon erős tartalom. Mi jelent az ima?
– Azt, hogy az én életemben fontos szerepet játszik a vallás. Mi vallásos zsidók vagyunk. A hét meg az év időbeosztását nálunk a zsidó ünnepek tagolják.
– Ez gyerekkorodtól fogva így van?
– Én egy kisvárosban nőttem fel, ahol nem volt zsidó közösség, de mindig tudtam a zsidóságomról és a hagyományról, amelyiknek a része vagyok. Vicces módon gyerekkoromban – mivel ugye nem volt zsidó közösség Makón – a hagyományhoz való kötődést a könyvek jelentették. Nem megtartottuk az ünnepeket, hanem elolvastuk, hogy most milyen ünnepet tarthatnánk. A férjem ma már egy reform zsidó vallási közösséget vezet, a kisfiam zsidó iskolába jár, tehát a partvonalról sem lehetett nagyon kimaradni, de nem is akartam. Nekem megvan a magam története ehhez, és nagyon sokat kapok a vallásos életmódtól. Ugyanakkor a vallásnak a spirituális és a transzcendens vonatkozásaitól kiver a víz, tőlem az távol áll. A judaizmus viszont nagyon földhözragadt dolog. Arra vannak szabályai, hogyan élj. Ez a földközeliség pedig hozzám közel áll, és azt érzem, az elődeimhez is ezzel tudok kapcsolódni. Az imádkozás nekem azért fontos, mert az ima nem a transzcendenssel köt össze, hanem a többi emberrel. Közösségi létmódja van. A zsidóságban egy csomó imát nem lehet nem egyedül mondani. Tórát olvasni is közösségben lehet. Az egésznek van egy koreográfiája. Persze többféle iskola van, de én azt vallom, hogy nem lehet a saját szavaiddal imádkozni, azt imakönyvből kell megfelelő szövegekkel, megfelelő mennyiségben. Az egész szigorúan szabályozott, és én szeretem a szabályokat.
– És itt az a veszély nem áll fenn, hogy az ima kiüresedik, mantrává válik? Ahogyan ismétli a közösség újra és újra ugyanazt?
– Nekem az a tapasztalatom, hogy pont ez ad neki súlyt. Az ismétlés. Hogy tudom, egy hete is így volt, meg egy hónapja is.
– Ez megtart?
– Igen, pontosan. Ez megtart. És az, hogy valami egyszerre közösségi meg magán, nagyon közel áll ahhoz a szövegműködéshez, ami engem az irodalomban is érdekel.
– Ami nagyon pontos a verseidben, az az identitás fluiditása, folyamatszerűsége. Azt írod, hogy „önmagamnak nem maradni, / hanem önmagammá válni kéne”, „Pedig nem, amit megőrzünk, hanem az vagyunk / amit ki tudunk dobni: a különbség” – honnan fakad ez leginkább? A gyerekkorból? A szülővel való kapcsolatból? Miközben minden kapcsolati rendszerünkben ott van?
– Olyan sokféle kapcsolatban meg történetben vagyunk benne az életünk során. Néha azt érzem, hogy a versírás ezek lenyomata, és a sok-sok leválásé, amik mindegyike egy nagy dráma.
– És vége van valamikor?
– Soha. Egyrészt nincsen vége, másrészt hihetetlenül hamar elkezdődik. Anyaként is azt tapasztalom, miközben tízéves a fiam, hogy egyik napról a másikra elkezdődik az önállósodás, és állandó intellektuális munka, hogy az ember lépést tartson magával, lépést tartson a változással. A felnőtté válásnál a kötetben a tékozló fiú története az, ami érdekelt, de másik nagy kedvencem a Holle anyó, ahol nemcsak a jó lány, hanem a szurtos lány is hazatér. Az érdekel, hogy mi az a pont, amikor nincs kapaszkodó, amikor muszáj kilépni a világba, és muszáj önállónak lenni. Ez egy nagy konfliktus, de én azt tapasztalom, hogy az idő múlása jó dolog. Az, hogy távlatban rá tudunk nézni a dolgokra, legalább annyira hasznos ugyanis, mint amennyire ijesztő
2025. július 4., péntek
MI blouse
irattam egy verset a MI-val, de nem találom
helyette irattam újat, a blouse-om nyomán, de csak azt mondtam meg, hogy melankolikus és kicsit ironikus is legyen
ez lett (szerntem egész jó képek vannak benne, amiket sajétomnak is érzek)
Blúz az alkonyatban
Blouse, te csendes utazó,
arcodon az ősz fakó árnya
szíved egy elmosódott akvarell
melyet az eső fest lassan, halkan
A villamos ablakán ködös világ
utcák hol a lépteid visszhangzanak
minden sarok
ugyanazt suttogja:
„minden marad, mégis elmúlik valahogy”
Hordod a bánatot, mint vékony sálat
könnyed, mégis szorít a nyakadon
mosolyod szélén keserű vonás
mintha az élet egy rossz poént súgna
De Blouse , te tudod, mit rejt a csend
hogy a szomorúsásg is lehet otthon
egy dal, amit csak te dúdolsz
míg a város alszik, te ébren maradsz
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)